Október végén Lewis Hamilton megszerezte pályafutása ötödik világbajnoki címét. A Forma–1-et messzebbről követő olvasók legyinthetnek a hírre, mondván: egy tehetséges pilóta és a legjobb autó együttesen egyenes út a sikerhez. De vajon tényleg csak ennyiről van szó? Aligha. Korunk autósportja komplex csapatmunkává vált, ahol egy-egy győzelemhez a mérnökök, a pilóta, a csapattagok és a stratégiát kialakító csapatvezetők összehangolt tevékenységére van szükség. Míg az utóbbiak a hetvenes években legfeljebb egy stopperrel a kezükben szorítottak a sikerért, ma a monitorok előtt ülve, a versenyautóból érkező adatok tömkelegét értékelve folyamatosan alakítják a stratégiát. Ez az a pont, ahol a Forma–1 világából érdemes visszalépni a gazdasági elemzés területére.
A Forma–1-hez hasonlóan a világgazdaságban is éles verseny zajlik az országok, illetve a kisebb vagy nagyobb méretű vállalatok között. E verseny kulcsszava a versenyképesség.
Azon gazdaságok, amelyek az általuk előállított termékeket és szolgáltatásokat sikeresebben képesek értékesíteni, gyorsabban fejlődnek, míg a többiek lemaradnak.
Természetesen a sikerhez vezető út sohasem egyértelmű, így e két csoport tagjai a történelem során folyamatosan változtak. A 17–18. századig a földrajzi adottságok és a nyersanyaglelőhelyek alapvetően meghatározták egy-egy birodalom versenyképességét. Ezt követően az ipari forradalom vívmányai felértékelték a fizikai tőke és a munkaerő jelentőségét, míg a 20. századdal a szervezési eljárások és az intézmények szerepe növekedett.
Az 1970-es évektől a számítógépek tömeges elterjedése már a technológiavezérelt növekedés időszakába vezetett, ami korunkban a robotok, a mesterséges intelligencia, a digitalizáció és a platformalapú megoldások megjelenésével minden korábbinál gyorsabb és jelentősebb változást hozhat majd az életünkbe.
Fotó: AFP
A versenyképesség fejlődésével párhuzamosan fokozatosan jelentek meg a versenyképességi indikátorok és rangsorok is. Ezen felmérések azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a korszakot meghatározó növekedési tényezők alapján értékeljék egy-egy gazdaság versenyképességét és ezáltal fejlődési lehetőségeit is. Bár a rangsorok elkészítésének módszertanát időről időre komoly kritikák érték, ám így is a média- és a politikai viták gyakori hivatkozási alapjaivá váltak.
A legemlékezetesebb kritika az idei év közgazdasági Nobel-díjasához, Paul M. Romerhez fűződik, aki a rangsorok manipulálhatósága miatt távozott az egyik legismertebb versenyképességi rangsort készítő szervezet vezető közgazdasági tisztségéből.
A versenyképességi mérőrendszerek számára a legnagyobb kihívás a jövő növekedését meghatározó faktorok azonosítása. Gyakori probléma, hogy múltbeli sikeres növekedési modelleket viszonyítási pontként használva szeretnék megítélni a jövő lehetőségeit. Olyan ez, mintha a versenypályán a pilótánk mindvégig a visszapillantó tükörből vezetve próbálna meg előzni és nyerni. Nem sikerülhet. Különösen olyan gyorsan változó világban, mint amilyet a 21. század teremt.
Fontos, hogy a Forma–1 mérnökeihez hasonlóan a gazdaságpolitika alakítói is állandó és széles körű visszajelzést kapjanak a gazdaság fejlődési pályáját meghatározó jellemzőkről.
Korunkban egyre jobban felértékelődik a kreativitás, a digitalizáció, a hálózatosodás, az adaptációs képességek és az ezeket meghatározó intézmények szerepe.
A versenyképességhez a reformok gondos tervezése mellett a monitoringrendszereink folyamatos ilyen irányú fejlesztése is szükséges. Olyan szenzorrendszerre van szükségünk, amely azonnali beavatkozást tesz lehetővé, ha letérünk a fenntartható felzárkózást biztosító pályáról. A fejlesztések e tekintetben már a világ számos pontján elindultak. Érdemes minden eredményt éberen figyelni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
