Másfél hónap sem telt el Izrael harmincötödik kormányának beiktatása óta, és a Benjamin Netanjahu által vezetett kabinet máris elhanyagolta egy ígéretét. Július elsejére tűzte ki ugyanis a 2020 májusában felálló koalíciós kabinet Ciszjordánia egyes részeinek annektálását és az ott lévő telepek beolvasztását.
Netanjahu miniszterelnök saját személyes politikai imázsának részévé tette az ország területének növelését, ezért a legtöbben arra számítottak, hogy valami történni fog a kitűzött napon, még ha csak egy szimbolikus lépés is.
Persze több előjel is a csúszás felé mutatott. Az annexió pontos területi hatályáról és megvalósítási módjáról a kormány és annak tagjai ködösen, konkrétumok nélkül beszéltek. A Washington Institute elemzőintézet szerint három forgatókönyv merülhetett fel, ezek Ciszjordánia területének huszonkilenc, hét vagy mindössze egy százalékát érintenék. A három szcenárió között nemcsak hangsúlybeli különbségek vannak, szélsőséges esetben az annexió akár majdnem félmillió zsidó telepest és több mint százezer palesztin lakost érinthet, a bírálók szerint ellehetetlenítve szinte bármilyen önálló palesztin államiság létrejöttét.
Nem véletlen, hogy a Palesztin Hatóság önmaga feloszlatását és az Izraellel való kapcsolatok teljes felfüggesztését is kilátásba helyezte, ami az 1990-es évek oslói folyamatának teljes csődjét jelentené.
Ráadásul az annexiós tervek mögötti hazai és nemzetközi támogatás finoman szólva is hiányzik. Az egyes belpolitikai erők gyakorlatilag a Netanjahuhoz való viszonytól tették függővé álláspontjukat, ki a radikálisabb és azonnali lépések hiányát, ki pedig a sürgetett tempót bírálva. A kormány másik erős embere, Benny Gantz védelmi miniszter (aki a koalíciós megállapodás értelmében 2021 novemberében veszi át a miniszterelnöki posztot) a pozícióját igyekszik a közvélemény-kutatásokhoz igazítani, és az annexió helyett az új koronavírus elleni védekezés fontosságát hangsúlyozni. A nemzetbiztonsági közösség tagjai a kormánynál óvatosabbak, és az annexió negatív következményeire hívják fel a figyelmet (például a palesztin területek destabilizációjára, a formálódó regionális Irán-ellenes együttműködés aláásására), a telepesek egy része pedig attól fél, hogy kimarad az annexióból.
Nemzetközi szinten még nagyobb elutasítás övezi a tervezett izraeli lépéseket. Egyedül az Egyesült Államok kormánya áll ki egyértelműen Tel-Aviv mellett, hiszen már az év elején nyilvánosságra hozott Trump-féle béketerv is tartalmazta az annexió tervét (gyakorlatilag ez adott zöld utat Netanjahunak). Ugyanakkor július elseje közeledtével Washington is óvatosabbá vált, és úgy tűnik, inkább a fokozatosabb területszerzést támogatja. A nemzetközi közösség szinte egyöntetűen elutasítja a terveket, elsősorban azok nemzetközi jogellenes jellegére és a kétállami megoldás ellehetetlenülésére hivatkozva. A régióban a kérdés különösen kellemetlenül érinti az Izraellel diplomáciai kapcsolatokat ápoló két arab államot, Jordániát és Egyiptomot, valamint az elmúlt években Izraelhez egyre látványosabban közeledő arab államokat. Ugyan az Irántól való félelem ezt a közeledést valószínűleg nem engedni teljesen visszafordulni, ugyanakkor az annexió terve megmutatta a folyamat törékenységét, és a nyilvános elismerés lehetetlenségét.
Egy cinikus szemüveget magunkra véve azonban látható, hogy az elutasítás ellenére több szereplőnek is jól jön a ciszjordániai feszültség.
A Palesztin Hatóság esetleges összeomlása jó lehetőséget teremtene a szélsőséges palesztin szervezetek – például a Gázai-övezetet uraló Hamasz – számára, hogy megnöveljék befolyásukat, hiszen ők eddig is zsákutcának gondolták az Izraellel való tárgyalásokat. A térségben Irán (és talán az Izraellel formális kapcsolatokat ápoló, de a Tel-Avivval az elmúlt évtizedben egyre ellenségesebbé váló Törökország) szintén ki tudja használni a helyzetet saját befolyásának növelésére. Oroszország pedig örülhet, hogy az iráni nukleáris megállapodásból való amerikai kilépést követően ismét felszínre került egy ügy, amelyben az Egyesült Államok és Európa ellentétes oldalon állnak. Valóban érdekes az a helyzet, amelyben az európai fővárosok álláspontja az oroszhoz és a kínaihoz közelebb áll, mint az amerikaihoz.
A júliusi határidő elhalasztása nem jelenti azt, hogy az annexió ne történhetne meg vagy kezdődhetne el a nyáron. A megosztó vita, amely gyakorlatilag arról folyik, hogy maradjon a jelenlegi helyzet, vagy növekedjen Izrael befolyása, igazából elfedi a legfontosabb kérdéseket. A nemzetközi életben mantraként ismételt kétállami megoldás realitása évről évre csökken, a nagyhatalmak érdemben nem tesznek a nemzetközi jog kikényszerítéséért, a status quo fennmaradása pedig nem teremt sem élhető, sem biztonságos állapotokat sem a palesztin, sem az izraeli társadalom számára. Az annexió tehát egy sokadik, de nem utolsó fejezete a palesztin konfliktus történetének.
