A járvány elleni védekezés logikáját kellene a klímapolitikában is alkalmazni
Miközben a világ a koronavírus-válságra összpontosít, a klímaváltozás folyamata töretlenül halad előre. Semmi kétség, hogy a természeti katasztrófák egyre gyakoribbak lesznek, és mind súlyosabb hatásokkal járnak majd a klímaváltozás következtében. Ezek a veszélyek valószínűleg keresztezik majd a koronavírus-járványt, illetve annak kezelését az egészségügyi rendszer megterhelésével és azzal, hogy megnehezítik az embereknek a közösségi távolságtartás szabályainak betartását.
A Fülöp-szigeteki mostani tájfunok rámutatnak, milyen kihívások várhatók.
A tomboló szélvihar és a súlyos áradások sokakat arra kényszerítettek, hogy kijöjjenek a karanténból, és zsúfolt menedékközpontokba menjenek, ahol a közösségi távolságtartás előírásait lényegében lehetetlenség betartani. A távolságtartási szabályok megnehezítik annak a mintegy 200 ezer embernek a kimenekítését, akiket árvizek és földcsuszamlások fenyegetnek.
Természetesen a koronavírus-járvány bizonyos mértékben csökkenti az emberiség környezetre gyakorolt hatását. Az elmúlt három hónapban az emberek nem használták annyit az autójukat, a gyárak visszafogták a termelésüket, és az erőművek is leálltak a szén égetésével. Ebből adódóan a szén-dioxid-kibocsátás hatalmas mértékben visszaesett, a 2010-es szinthez tért vissza. A városi légszennyezés is csökkent, sokan végre örülhettek a kék égnek az amúgy szmogos nagyvárosokban. Ezek a jelenségek táplálták azt a narratívát, hogy a járvány egy kis pihenőt adott az anyaföldnek. Ha ez igaz is, ez a pihenő rövid lesz, és nem sokat segít a Föld hosszú távú klímapályájának megváltoztatásában.
Valójában ugyanazok a kutatók közölték, hogy az emisszió mértéke azonnal növekedni kezdett a lezárások enyhítésével, akik korábban kimutatták, hogy a koronavírus-járvány miatt bevezetett lezárások az emisszió csökkenéséhez vezettek.
Előrejelzésük szerint a járvány legfeljebb 13 százalékkal fogja csökkenteni az emissziót 2020-ban,
és csak akkor, ha a lezárások valamekkora mértékben az év végig érvényben maradnak világszerte. Amint visszatérünk a járvány előtti „normál időszakhoz”, úgy fog visszaállni az emisszió korábbi mértéke is.
A lezárások fenntartása – amely aránytalanul a legszegényebbeket és a legsebezhetőbbeket sújtja – nem a megfelelő válasz. A járvány megbénítja a gazdaságokat, súlyosbítja az egyenlőtlenséget, és felforgatja az emberek életét. Erre a helyzetre nem úgy kell tekinteni, mint amely esélyt ad a bolygónak a fellélegzésre. Egyértelműen nem ez az egészséges és mindenki számára egyenlő hatásokkal járó dekarbonizáció útja. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a járvány nem tudja ösztönözni az előrelépést a klímaváltozás elleni küzdelemben. Az egészségesebb, fenntarthatóbb és nagyobb egyenlőséget biztosító jövőt – amelyet nem sújt még több egészségügyi válság és más katasztrófa – csak fokozatos, nemzetközi szintű és tervezett dekarbonizáció révén, valamint az inkluzív ellenálló képesség kiépítésével lehet elérni. A járvány rámutatott arra, mennyire nincs felkészülve az egészségügyi rendszerünk a különböző sokkokra, legyen szó a koronavírus-fertőzések rövid távú megugrásáról vagy a klímaváltozás hosszú távú egészségügyi következményeiről. Ahogy a kormányok az egészségügyi rendszerek fejlesztésébe, erősítésébe fektetnek, úgy kell ezt kiterjeszteni a klímaváltozás hatásainak csökkentését célzó erőfeszítésekre.
Ugyanez igaz a gazdaság és a társadalom ellenálló képességének erősítését célzó állami és magánberuházásokra.
Ahogy azt a globális egészségügyi hatóságok és környezetvédelmi szakemberek is állítják, csak akkor lehet elérni, hogy a járvány utáni új norma védje a bolygót és az embereket, ha a vezetők és döntéshozók biztosítják, hogy a koronavírus-válság utáni kilábalás minden tekintetben egészséges és zöld lesz.
Mivel a járvány és a klímaváltozás globális kihívásnak számít, amely nincs tekintettel a határokra, a nemzetközi együttműködés e téren kiemelt fontosságú. Az ENSZ klímaváltozási konferenciáját (COP26) idén novemberben Skóciában rendezték volna meg, de elhalasztották 2021-re. Ennek azonban nem szabadna akadályoznia az előrelépést. A halasztásra a vezetőknek lehetőségként kellene tekinteniük, hogy elvégezzék házi feladataikat, és megteremtsék egy olyan konferencia alapjait, amely az egészségügyi megfontolásokat a klímatárgyalások középpontjába helyezi. A 2015-ös párizsi klímamegállapodás szövege csak egyszer tesz említést az egészségről, mégpedig a preambulumában. A COP26-nak egy olyan ambiciózusabb tervet kell elősegítenie, amely ötvözi a megoldandó klímaügyi és egészségügyi kérdéseket.
A koronavírus elleni fellépésnek kezdetben „a görbe ellaposítása” volt a mantrája.
Az egészségügyi rendszerek leterheltségének elkerüléséhez és a kapacitások növeléséhez szükséges időnyeréshez a vírus terjedését lassító intézkedésekre volt szükség. Ugyanezt a logikát kellene használnunk a klímavédelem terén az üvegházhatású emisszió és a teljes ökológiai lábnyomunk görbéjének ellaposításával, hogy időt nyerhessünk a fenntartható rendszerek kiépítéséhez.
A különbség természetesen az, hogy az egészségügyi ellátórendszerrel szemben a bolygó kapacitásait nem lehet megváltoztatni. Nekünk kell alkalmazkodnunk. A járvány nem véd meg minket, de katalizálhatja azt, ami saját magunk megmentéséhez szükséges.
Copyright: Project Syndicate, 2020
www.project-syndicate.org
