Ha most asszociációs játékot játszanánk, akkor egy ilyen cím után vélhetően tíz emberből kilenc arra gondolna, hogy egy inflációval kapcsolatos cikk következik. Ehelyett kriptovalutákkal szeretnénk most foglalkozni, habár a téma nem teljesen független az inflációtól.
A befektetők ugyanis, amikor egyre erősödnek a kockázatok (energiaválság, hiánygazdaság, infláció), biztos menedéket keresnek. A klasszikus megoldás ilyenkor az amerikai dollár, a japán jen, a svájci frank vagy éppen az arany. Ezekhez zárkózott fel népszerűségében a A napokban új rekordot ért el az értéke, meghaladva a 64 100 dollárt. Ugyanakkor számomra alapvető probléma, hogy e mögött nincs tartalom.
A bitcoin egy dologgal tudja magát eladni: a hatalmas hozam ígéretével, amely mögött óriási kockázatok vannak. Az egész egy nagy spekulációs játszma.
Ráadásul a befektetők a bitcoinra egyre inkább úgy tekintenek, mint a digitális aranyra, ez a kriptopénz lényegében felhalmozási eszköz, értékmegőrző – fundamentális érték nélkül. Azok számára, akik szerint ez túlzott kockázatviselésnek számít, adódik egy másik lehetőség. Ez pedig a stablecoin. Az ilyen típusú kriptopénzek legnagyobb előnye, hogy értéküket nem a piaci érdeklődés befolyásolja. Egyes stablecoinok például az amerikai dollárhoz, mások az aranyhoz vannak kötve, ezért ez nem a spekulánsok játszótere. Az ígért fedezet megteremti a stabil, megbízható és biztonságos digitális fizetőeszköz látszatát.
Ugyanakkor a valóság nem ennyire rózsás. Ezek mögött a kriptopénzek mögött ott állnak a megalkotó vállalatok, akik azt mondják, hogy a forgalomba hozott stablecoin mögött fedezetként ott van az adott fizetőeszköz vagy olyan likvid eszköz, amely fedezetként szolgálhat. Elméletileg. De a gyakorlatban semmilyen hatóságnak nincsen jogköre arra, hogy a fedezet valós meglétét ellenőrizze. Tehát itt is az adott szóban bízunk, de a nap végén az elszámoltathatóság itt is erősen kérdéses. Nem véletlen, hogy a Facebook kezdeményezését (libra) végül csírájában elfojtották, hiszen túlságosan nagy állományt és ezáltal rendszerszintű kockázatot jelentett volna a szabályozás hiányában.
A „kriptovadnyugaton” ma ezek a stablecoinok elsősorban hídként működnek, átmeneti felhalmozási eszközként két kriptovaluta-vétel között.
Az egyik kriptóból dollárba való kiszállás tetemes költségeket emészt fel, ahogyan a dollár másik digitális pénzre váltása is.
Azonban a stablecoint használva átvezetőként mindez sokkal költséghatékonyabb. A megbízhatóbb, költségkímélőbb digitális fizetőeszköz iránti igény tehát jelen van a piacon.
Erre a problémára a végső megoldást a jegybankok által kibocsátott digitális fizetőeszközök (central bank digital currency, CBDC) kínálhatják. Ott tényleg valós fedezet áll majd például a digitális dollár mögött. A téma aktualitását jól jelzi, hogy október elején már maga a valutaalap közölt olyan ajánlásokat a pénzügyi stabilitás biztosítására, amelyek fókuszában a kriptoszabványok és a CBDC-k vannak. Sőt, a G7-országcsoport már közös politikai irányelveket fogalmazott meg október közepén a jegybanki digitális valutákra vonatkozóan. A gond ezzel csupán annyi, hogy míg a jegybankok a CBDC-ket kutatják, addig a magántulajdonú stablecoinpiac bővül, és a piaci kapitalizációja már több mint 130 milliárd dollár, vagyis már több mint 10 százaléka a bitcoin kapitalizációjának.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy mire a jegybankok elkezdik bevezetni saját digitális valutájukat, ami könnyen lehet, hogy átcsúszik a következő évtizedre, addig a stablecoinok hatalmas piaci előnyre tehetnek szert. Korábbi bevezetésük révén a kibocsátók rendkívül értékes gyakorlati technikai és piaci tudást szereznek. Ebben a tekintetben pedig a CBDC-k már egy kialakult és talán megszilárdult piacra kell hogy betörjenek, és küzdeniük kell a felhasználók kegyeiért. Mindezek alapján számomra nagyon úgy tűnik, hogy a jegybankok már rég elkéstek, és talán el is vesztették ezt a versenyt.
