A világgazdaság újraindulása korántsem megy zökkenőmentesen. A lezárások során számos területen összeroppanó kereslet nagyon gyorsan magára talált, ezzel szemben a kínálati oldalon a helyreállás csak döcögősen halad.

Az ebből következő súrlódások következménye a világszerte elszálló infláció. Azt semmiféleképpen nem lehet mondani, hogy erre senki sem számított. Ellenkezőleg, a közgazdászszakma úgy gondolta, hogy a recessziót követő gazdasági növekedéssel párhuzamosan az áremelkedés is magasabb tempóra kapcsol – legalábbis rövid ideig, és a javak és szolgáltatások szűk csoportjában.

Ezt hívja a szakma reflációnak. Nos, úgy tűnik, a valóság rácáfol arra, hogy ez az inflációs időszak rövid lenne, mind pedig arra, hogy a javak és szolgáltatások szűk csoportjára vonatkozna csak.

Messze vezetne annak a kibogozása, hogy miért történik ez, de röviden összefoglalva: a globalizált világgazdaság és a világkereskedelem komplexitása, a Covid-járvány hullámai között tapasztalható regionális aszinkron, az iparági sajátosságok, a geopolitikai játszmák, valamint a pénzügyi spekuláció is felfedezhetők magyarázó tényezőkként a háttérben. 

Ebbe a globális környezetbe kell belehelyeznünk a hazai inflációs folyamatokat, és azt a tényt, hogy immár hónapról hónapra jönnek az újabb inflációs csúcsok. A külső tényezők mellett akadnak hazai okai is az inflációnak. Egyrészt a gyenge forint is ludas ebben, másrészt pedig a keresleti-kínálati súrlódások hangsúlyozottan megjelennek a magyar gazdaságban, részben szerkezeti sajátosságok (például munkaerőpiaci szűk keresztmetszetek), részben gazdaságpolitikai befolyás miatt (aminek a következménye az erős belső kereslet).

Ha megpróbáljuk szétszálazni, akkor becslésem szerint az aktuális 6,5 százalékos inflációnak körülbelül a kétharmada külső tényezők következménye, és egyharmada magyarázható a belső okokkal. 

A globális folyamatokat befolyásolni nem tudjuk, de abban azért bizakodhatunk, hogy a piacgazdaság mechanizmusai egészségesen működnek, és a keresleti-kínálati súrlódások idővel, ha teljesen el nem is tűnnek, de jelentősen enyhülni fognak. Ami a belső tényezőket illeti: a fogyasztás és a beruházások által hajtott gyors gazdasági növekedéssel jövőre is megmarad a jelentős belső inflációs nyomás. Azonban az MNB kamatemeléseivel a forint árfolyama stabilizálódhat, sőt talán valamennyit erősödhet is, legalábbis ez kellene, hogy legyen a cél. Így az importált infláció már középtávon is mérséklődhetne.

Fotó: Kurucz Árpád

Talán nem is annyira fogas kérdés, hogy az MNB miképpen tudná a jelenleginél erősebb szintre tornászni és ott stabilizálni a forint árfolyamát, de az egyelőre bizonytalan, hogy mennyire képes erre magát rászánni.

A megoldás ugyanis a meglepetésszerűen nagymértékű kamatemelés lenne.

Visszamenőleg kimondottan hibának tűnik az MNB részéről az, hogy a májusban beharangozott és a nyár elején elindított kamatemelési sorozatát szeptembertől lelassította, pont akkor, amikor elszabadultak a világpiaci energiaárak, és amikor amúgy ettől függetlenül is várni lehetett, hogy a hazai inflációs számok – az átmeneti mérséklődést követően – ismételten megugranak, és ősszel új csúcsokat hoznak majd. Az elmúlt három hónapban az MNB mindösszesen 60 bázispontos kamatemelést hajtott végre – ebben az időszakban a forint árfolyama 4 százalékkal lett gyengébb az euróhoz képest.

A lengyel jegybank szintén ugyanebben az időszakban összesen 115 bázisponttal emelte a kamatot, amivel stabilizálni tudta a zlotyi árfolyamát, a cseh jegybank pedig 200 bázispontos kamatemelés mellett döntött, a cseh korona árfolyama pedig 1 százalékkal erősebb. 

A tanulság véleményem szerint egyértelmű: akármennyire is fájdalmas, és akármennyire is nem erről szólt az MNB korábbi kommunikációja a forint árfolyamának védelmében, az inflációs cél középtávon történő elérésének érdekében szükségesnek tűnik egy nagymértékű, 100 bázispont körüli forintkamat-emelés november 16-án.