Mindenekelőtt kifejezésre kell juttatnom elismerésem Olaf Scholz kancellárnak. Maga mellé állította a párton belüli ellenfeleit és a baloldali vezetőket, és egy többnyire hallgatásra épülő, az igazán fontos témákat kerülő kampánnyal le tudta győzni a CDU-t. Armin Laschet pont ezen a téren vesztett, a pártbeli ellenlábasokat nem sikerült ütőképes csapattá formálnia. De jár Olaf Scholznak az elismerés gazdasági hozzáértése miatt is, amelyet az Agenda-politikájával kapcsolatosan Gerhard Schröder korábbi kancellár is méltatott egy négyszemközti beszélgetésünkön.
Az új kormány meghatározó szereplője lesz a zöldpárti társelnök Robert Habeck, aki a gazdasági és klímaügyi miniszteri poszt mellett az alkancellári posztot is betölti.
Bölcs, okos, művelt ember. A szabaddemokrata Christian Lindner pedig, akivel régóta tegező viszonyban vagyunk, a modern Ludvig Erhard-i vonalat, a szociális piacgazdaság elméletét valló gyakorlati szakemberként vezeti majd a pénzügyi tárcát, lényegesen konzervatívabban, mint Angela Merkel idején. A nemzetközi színtéren az ő személyük a garancia, hogy sikerül túllendülni a Martin Schulz és Manfred Weber fémjelezte – a kelet-közép-európai régió történelmi és geopolitikai ismeretének teljes hiányáról árulkodó – külpolitikán.
Az új német kormány politikájának a magyar gazdaságra gyakorolt hatását két szemszögből érdemes vizsgálni: gyakorlati oldalról és a politikai viszonyt nézve. Ami az elsőt illeti, nyilvánvaló – és a hazai gazdasági szereplők és a magyar kormány számára megnyugtató –, hogy a kihívásokkal küzdő német cégeknek továbbra is rendkívül vonzó a szorgalmas és képzett munkavállalókkal, alacsony energiaárakkal, kedvezményes adókkal csábító környezet, ami a legjövedelmezőbb leányvállalatokká teszi a Magyarországon és a visegrádi négyek országaiban működő cégeiket.
A német és a magyar kormány közötti hangulatban azonban súlyos atmoszferikus kockázatokat látok. A migrációs válság kirobbanása óta világos, hogy gyökeresen másként reagálnak a bevándorláspolitika kérdésére. Magyarországon túlnyomó többségben vannak, akik elutasítják az európaitól markánsan eltérő kulturális közegből érkező bevándorlást. Németországban viszont többségben vannak az ezt üdvözlők, miközben a hagyományos apa-anya-gyermek családképtől távolodnak, noha súlyos, megoldásra váró demográfiai problémával küzdenek. Ez a különbség gazdasági téren is nyomot hagyhat a magyar–német kapcsolatokon.
Másrészt alapvetően különbözik a Lehman Brothers csődjét követő világválságra adott válasz, aminek eredményeként a kaszinókapitalizmus, a valóságos munkára, a tényleges eredményekre alapuló rendszer helyett a spekulációra építő tőke mérete mára nyolcszorosan haladja meg a valódi reálgazdaság méretét. Ez már újabb válsággal fenyeget. A német autóipar is kihívásokkal küzd. Több mint húsz éve vagyok zenei igazgató a Volkswagen-Audi csoportnál, érzem, mi a helyzet. Eközben a pénzügyi krízis gyakorlatilag megoldatlan maradt, láthatjuk eredményét a zéró kamatok és a magas képében. Magyarország a munkaközpontú társadalmi formát választotta, és szociális piacgazdaságot alakított ki, ami elismerést érdemel.
A harmadik különbség az energiaügy. A német politika a fosszilis energiahordozók és az atomenergia teljes és mihamarabbi leépítését célozza, ami kiszolgáltatja az országot a hagyományos külkereskedelmi energiaszolgáltató partnereknek.
Ez a világ legmagasabb energiaáraival jár, és ellentétes a magyar, függetlenségre és önállóságra törekvő energiapolitikával.
Annak ellenére, hogy 1989-ben a magyar szabadságvágy ütötte ki az első téglát a berlini falból, és hogy ez a két ország – Európában egyedülálló módon – nem háborúzott egymással ezer éve, sajnos begyűrűzhet a két ország viszonyába, hogy most eltérő irányban képzelik el a jövőt. Németország letér a Helmut Kohl-i útról, távolodik a nemzetek Európájának eszméjétől.
Hagyományosan egy SPD-kancellár legnagyobb politikai ellenfele a saját pártja. De bízom Scholz, Lindner és Habeck hármasában. Személyük garanciája a sokrétű, okos politizálásnak. Egyértelmű és a demoszkópiától független válaszokat adnak korunk nagy kérdéseire. Bízom benne, hogy ez a magyar politika számára is kiszámíthatóbbá, átláthatóbbá teszi a viszonyt. Bízom benne, hogy a hangvétel is pozitívabb, tárgyilagosabb lesz. A következő négy év fogja megválaszolni, hogy a különböző nézetek Európára és a két nemzet viszonyára építően vagy terhelően hatnak. Gazdaságpolitikailag a leginkább releváns kérdés, hogy sikerül-e visszatérnünk az Erhard-féle szociális piacgazdasághoz, vagy a kaszinókapitalizmus győzedelmeskedik, ahol a vállalkozások fundamentális értéke és az emberek kevésbé játszanak szerepet. Két alapgondolat áll szemben, két irány áll Németország, Magyarország és Európa előtt.
