Hallom-olvasom, nem is ritkán egyes erősen „zölden” gondolkodó politikusunktól meg újságíróktól is, hogy Magyarországon semmi szükség a kiöregedő atomreaktoraink pótlására, hiszen a technika gyors fejlődése révén egyre csak apadni fog az áramszükséglet, no meg ha mégis keveset termelnénk, akkor rendelkezésre áll majd az Csudára okos, előrelátó megnyilatkozások ezek, főleg olyan emberektől, akik azzal szeretnek dicsekedni, hogy majdnem megbuktak az iskolában fizikából.
Márpedig a villamosenergia-fogyasztás bizony csak nőni fog az elkövetkező években, sőt évtizedekben, méghozzá nem is kismértékben,
ha sikerül valóra váltani a törekvéseket a klímaváltozás megfékezésére, sőt megszüntetésére. Ami nyilván ugyancsak „zöldtörekvés”. Itt van mindjárt a gépkocsik üzemének részleges, de inkább teljes átállítása belső égésű motorokról villamos hajtásra. Jelenleg az autóknak mintegy 5 százaléka villamos vagy hibrid hajtású, ám a nagy teherszállító gépkocsik meg a mozdonyok és a nagy hajók még hagyományos üzeműek.
Ugyanakkor az előirányzatok szerint 2050-re el kell érni, hogy a gépjárműveknek legalább a 60 százaléka legyen villamos és/vagy hidrogénüzemű.
Nyilvánvaló, hogy a meghajtáshoz szükséges akkumulátorok töltése jelentős fogyasztásnövekedéssel jár. Tegyük hozzá gyorsan, hogy a hidrogén üzemanyag előállításának a villamosenergia-igénye is jelentős. Nem kevés többletet igényelnek a digitális hálózatok, kezdve a hatalmas szerverektől egészen az egyre szaporodó eszközeinkig (asztali gépek, laptopok, tabletek, nyomtatók stb.).
Van azonban ennek a trendnek egy további, igen kényes vonása is. Az okoseszközök – idesorolva akár a villamos autókat is –, továbbá a termelésben gyorsan terjedő robotok rohamosan növekvő mennyiségben igényelnek csipeket, a hajtásokhoz pedig akkumulátorokat. Az én benzines autómban csak egy akkumulátor van, és néhányszor tíz csip. Ha viszont áttérnék villamos hajtású kocsira, akkor bizony további négy akku kellene a hajtáshoz, és még néhány száz csip. A mobiltelefon, az okosóra, az SOS-hívó és társaik ugyancsak számos ilyen alapelemet igényelnek.
Nem meglepő tehát, hogy a gyors felfutás nyomán a világban jelentős hiány keletkezett csipekből.
Immár érvénytelenné vált a híres Moore-törvény, amely szerint a számítástechnikában a költségek másfél-két évente a felükre csökkennek.
A hiányt tovább növeli a 2-2,5 éve tartó és egyelőre be nem látható lecsengésű Covid-járvány is. Szinte naponta jelentik be, hogy a nagy autógyárak lassítják, sőt időnként szüneteltetni kénytelenek a termelésüket a csiphiány miatt. Miközben politikai veszélyek is leselkednek. Elég arra gondolnunk, hogy Tajvant egyre határozottabban fenyegeti a magához csatolással Kína. Márpedig ott zajlik a világ csipgyártásának mintegy ötöde.
Hasonlóan kényes a drámaian növekvő igények nyomán az akkumulátorgyártás, illetve -ellátás helyzete.
Nemcsak a klímavédelem miatt várhatóan igencsak megszaporodó e-autók hajtását szolgáló akkukra nő meg drámaian az igény, hanem a háztartási és személyi berendezések, eszközök akkuigénye is növekszik. És ezzel megjelenik egy újabb gond: a modern akkukhoz szükséges anyagoké. Többségük meglehetősen ritkán fordul elő a földkéregben. Világszerte nagy erőkkel kutatnak a geológusok újabb lítium-, nikkel-, mangán-, kobalt- és titánlelőhelyek után. Ezek többsége igencsak egyenetlenül oszlik el Földünkön, ráadásul az esetek jelentős részében elmaradott és/vagy diktatúrák által uralt térségekben található. Nyilvánvaló, hogy új bánya, sőt bányák nyitása nemcsak hosszadalmas, több évig elhúzódó folyamat, nemcsak igen jelentős beruházási pénzeket igényel, hanem – nem is ritkán – a lakosság ellenállásába ütközik.
Erőteljes példa ezekre a gondokra Bolívia. A dél-amerikai ország gazdag lítiumban. Rajta kívül a kontinensen még Argentína és Chile is a szerencsések közé sorolható, sőt az utóbbiban már a nyolcvanas évek óta bányásszák az értékes anyagot. Bolívia valószínűleg lekörözi őket a még a föld alatt rejtőzködő készleteit tekintve, ám a kitermelésben és a feldolgozásban messze e két dél-amerikai ország mögött kullog, miután Evo Morales 13 éves országlása visszavetette a bányászatot is.
Az új elnök, Luis Arce ért a gazdasághoz és a pénzügyekhez, ezért nagy reményeket fűznek hozzá
– derül ki az Economistból. Csakhogy jó néhány év mindenképpen eltelik, mire a gazdag lítiumkészletek kitermelését és feldolgozását műszakilag és gazdaságilag is elfogadható szintre képesek növelni. Természetesen fejlett amerikai és európai, sőt kelet-ázsiai beruházókkal és üzemeltetőkkel.
Rendkívül fontosak, mondhatjuk, életbevágók Földünk egészsége szempontjából a törekvések, hogy 2050-ig nullára redukáljuk a szén-dioxid- kibocsátást.
Ehhez azonban hatékony és megvalósítható beavatkozások szükségesek. A hangsúly ez esetben a megvalósíthatóságon van, amibe akár még olyan láthatatlan szervezetek, mint a koronavírus is, bele tudnak avatkozni. Nemkülönben a politikai mozgások, sőt akár fegyveres konfliktusok, fenyegető, nagy válsággócok is erősen közrejátszhatnak. És ne feledjük, hogy a kitűzött cél, a zéró szén-dioxid-kibocsátás elérése lényegében alig negyedszázadra van tőlünk.
