Bár valamekkora kínálati hiányra számítani lehetett a világgazdaság újraindításánál a koronavírus-járvány miatt bevezetett lezárások után, azonban szélesebb körűnek és tartósabbnak bizonyult, mint azt várni lehetett. Egy piacgazdaságban, amelyet legalább részben a kínálat és a kereslet törvényei irányítanak, arra lehet számítani, hogy a hiány az árakban is tükröződik. Amikor pedig az egyes termékek áremelkedései összeadódnak, azt inflációnak nevezzük, amely sok éve nem látott szintre emelkedett.
Mindamellett leginkább amiatt aggódom, hogy a jegybankok túl fogják reagálni a helyzetet, túlzottan megemelik a kamatokat, és így megnehezítik az elinduló gazdasági kilábalást. Ahogy az lenni szokott, ezt az alacsony jövedelműek fogják a legjobban megszenvedni.
Több dolog is kiemelhető a legfrissebb adatok közül. Először is, az volatilis. Januárban a média nagy ügyet csinált abból, hogy az éves infláció 7 százalékra emelkedett az Egyesült Államokban, miközben arról nem tettek említést, hogy a decemberi inflációs adat alig haladta meg az októberi ráta felét. Miután nincs jele egy inflációs spirálnak, a piaci várakozások – amelyek az inflációkövető és a nem inflációkövető kötvények hozamai közötti különbségben láthatók – mérsékeltek, helyesen.
A magasabb infláció egyik fő forrása az energiaárak változása, amelyek szezonálisan kiigazítva éves szinten 2021-ben 30 százalékos emelkedést mutattak. Megvan az oka annak, hogy ezeket az árakat miért nem veszik figyelembe a maginflációnál. Ahogy a világ kezd elmozdulni a fosszilis energiaforrásoktól – ahogy arra szükség is van a klímaváltozás fékezése érdekében –, néhány átmeneti költséggel valószínűleg számolni kell, mivel a fosszilis energiaforrások terén megvalósított beruházások mértéke gyorsabban csökkenhet, mint ahogy az alternatív energiaforrások kínálata növekszik. Amit azonban jelenleg látunk, az az olajtermelők piaci erejének leplezetlen érvényesítése. Tudva, hogy napjaik meg vannak számlálva, az olajvállalatok bezsebelnek minden hasznot, amit még tudnak.
A magas üzemanyagárak nagy politikai problémát okozhatnak, mivel ez minden ingázót folyamatosan érint. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy
amint az üzemanyagárak visszatérnek a koronavírus-járvány előtti szintre, nem lesznek felhajtó hatással az inflációra.
A piac történéseit követő szakemberek felismerték ezt.
A másik nagy problémát a használt autók ára okozza, rávilágítva arra a technikai problémára, hogy miként áll össze a fogyasztói árindex. A magasabb árakkal az eladók jobban járnak a vásárlóknál. A fogyasztói árindex azonban az Egyesült Államokban (szemben más országokkal) csak a vásárló oldalát fedi le. Ez rámutat egy újabb okra azzal kapcsolatban, hogy az inflációs várakozások miért maradtak viszonylag stabilak: az emberek tudják, hogy a magasabb használtautó-árak egy rövid távú torzítást mutatnak, ami az új autók kínálatát korlátozó, a félvezetők terén tapasztalható hiányt tükrözi. Ma ugyanolyan jól tudjuk, hogy miként kell autót és csipeket gyártani, mint két éve, így minden okunk megvan arra, hogy azt gondoljuk: ezek az árak csökkenni fognak, ami mérsékelt deflációhoz vezet majd.
Továbbá miután a jelenlegi infláció nagy része globális problémákból adódik – mint a csiphiány és az olajkartellek lépései –, nagy túlzás az inflációt okolni a túlzott mértékű amerikai fiskális támogatásért. Önmagában az USA-nak csak korlátozott hatása lehet a globális árakra.
Valóban, az USA-ban valamivel magasabb az infláció, mint Európában, azonban Amerikában erősebb a növekedés is. Az amerikai intézkedések elhárították a szegénység számottevő mértékű terjedését, ami amúgy bekövetkezett volna. Felismerve, hogy a nem elégséges beavatkozás hatalmas károkat okozott volna, az amerikai döntéshozók helyesen döntöttek. Továbbá a bér- és áremelkedés egy része a kereslet és a kínálat egészséges egyensúlyát tükrözi. A magasabb árak hiányra utalnak – ami átirányítja a forrásokat a hiány kezelésére –, és nem a gazdaság teljes termelőkapacitásának változását jelzik.
A járvány rávilágított a gazdaság ellenálló képességének hiányára. A just-in-time raktározási rendszerek jól működnek, amíg nem lép fel rendszerszintű probléma. Ha azonban A-ra szükség van B előállításához, B-re C legyártásához és így tovább, akkor könnyen belátható, hogy egy kis ellátási probléma milyen nagy következményekkel járhat.
Hasonlóképpen a piacgazdaság jellemzően nem olyan jól alkalmazkodik az olyan nagy változásokhoz, mint a szinte teljes leállást követő újraindulás. Ez a nehéz átmenet pedig olyan évtizedek után következett be, amikor a munkavállalók rosszul jártak, különösen a jövedelmi skála alsó részén lévők.
Nem csoda, hogy az USA a „Nagy Felmondások” időszakát éli, amikor sokan otthagyják a munkahelyüket, hogy jobb lehetőségeket keressenek. Ha a munkaerő-kínálat így létrejövő csökkenése béremelkedésben jelenik meg, akkor az elkezdi helyreállítani a több évtizede gyenge vagy nem is létező reálbér-növekedést.
Ezzel szemben a kereslet csökkenését célzó erőfeszítések minden olyan alkalommal, amikor a bérek elkezdenek emelkedni, a biztos módjai annak, hogy a munkavállalók fizetése idővel csökkenjen. Miután az amerikai Federal Reserve most egy új politikát fontolgat, érdemes megjegyezni, hogy a gyors strukturális változások időszakai gyakran magasabb optimális inflációs rátát idéznek elő a bérek és az árak csökkenéssel szembeni ellenállása miatt (ami azt jelenti, hogy ami jellemzően növekszik, az ritkán vált csökkenésbe). Most egy ilyen időszakban vagyunk, és nem kellene kétségbeesnünk, ha az infláció meghaladja a 2 százalékos jegybanki célt – amely amúgy is egy olyan küszöbérték, aminek nincsen gazdasági igazoltsága.
A jelenlegi infláció bármilyen őszinte értékelésénél hangsúlyozni kell, hogy miután korábban még nem szembesültünk ilyen időszakkal, nem lehetünk biztosak abban, hogy a dolgok miként alakulnak. Nem tudhatjuk biztosan azt sem, hogy mit okoz a „Nagy Felmondás”, bár nem kétséges, hogy a jövedelmi rangsor alján lévők számos okból lehetnek elégedetlenek. Sokan arra kényszerülhetnek, hogy ismét munkába álljanak, ha a tartalékaik elfogynak. Ha azonban továbbra sem elégedettek a helyzetükkel, akkor az meglátszik majd a termelékenységi adatokban.
Azt tudjuk, hogy a kamatok nagymértékű emelése egy olyan gyógymód, ami rosszabb, mint az a probléma, amelyet orvosolni próbál. Egy kínálatoldali problémát nem a kereslet csökkentésével és a növelésével kellene kezelnünk. Ez csökkentheti az inflációt, ha elég kitartóan csinálják, azonban egyúttal az emberek életét is tönkreteszi.
Ehelyett egy célzott strukturális és fiskális politikára van szükség a kínálati problémák orvoslására és annak elősegítésére, hogy az emberek kezelni tudják napjaink realitását. Például az élelmiszerjegyeket az élelmiszerek árához kellene igazítani, míg az energiatámogatásokat az energiaárakhoz. Ezen túlmenően az alacsony és közepes jövedelmű háztartások számára bevezetett egyszeri, „inflációt kiegyenlítő” adócsökkentés segítené a családokat a járvány utáni átállás időszakában. Ezt az olajipari, technológiai, gyógyszeripari és más olyan óriáscégek monopol járadékának megadóztatásával lehetne finanszírozni, amelyek a válság során hatalmas nyereségre tettek szert.
Copyright: Project Syndicate, 2022
