Biztató jeleket látni azzal kapcsolatban, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) képes a változásra. Amellett, hogy elismerte, a klímaváltozás súlyos kockázat a pénzügyi stabilitásra nézve, úgy reagált a koronavírus-járványra, hogy számottevő mértékben újraosztotta a különleges lehívási jogokat (az IMF tartalékeszközét), miközben bírálta a G20-aknak az adósságproblémák kezelését nem megfelelően szolgáló keretrendszerét. Ráadásul az Argentínával nemrégiben kötött megállapodásban az IMF nagyrészt felhagyott azokkal a megszorítóprogramokkal, amelyek régóta ártottak a hírnevének.
Az IMF-nek lehetősége lesz arra, hogy újabb nagy lépést tegyen a helyes irányba, mivel még ebben a hónapban felülvizsgálatot tart a tőkeáramlás szabályozására vonatkozó álláspontjával kapcsolatban.
Az 1980-as és 1990-es években az IMF a mentőcsomagok nyújtását attól tette függővé, hogy a kedvezményezettek leépítik-e a pénzügyi áramlásokat korlátozó szabályozásokat. Az 1990-es évek végén pedig még az alapokmányt is megpróbálta úgy módosítani, hogy abból kikerüljön a tőkeáramlásra vonatkozó szabályozás. Az 1997–1998-as kelet-ázsiai pénzügyi válság – amely nagyrészt a tőkepiacok deregulációjának következménye volt – azonban háttérbe szorította ezt a törekvést.
Fotó: Shutterstock
Az IMF saját kutatásai azt mutatják, hogy a feltörekvő és fejlődő államokba (EMDC-országokba) irányuló nemzetközi tőkeáramlások jellemzően nagyon instabilak: megugranak, amikor az Egyesült Államokban alacsonyak a kamatok, majd a monetáris feltételek szigorodásakor hirtelen leállnak. Míg a tőkeáramlások megugrása felfelé hajtja az árfolyamokat, és túlzott hitelfelvételre ösztönzi az EMDC-országok vállalatait és háztartásait, addig a tőkeáramlások hirtelen leállása kisiklatja a növekedést, gyengíti az árfolyamokat, és fenntarthatatlan szintre növeli az adósságot.
Egyes közgazdasági elméletek a közelmúltban rámutattak arra, hogy a tőkekorlátozások hatékonyabbá tehetik a piacokat. Anton Korinek cikke szerint, amely 2011-ben az IMF Economic Review-ban jelent meg, a tőkeáramlások negatív externáliákat okoznak. A következő évben az IMF új „intézményi álláspontot” adott ki, amelyben elismerte, hogy a tőkeáramlás deregulációja a legtöbb EMDC-ország számára nem optimális, és a tőkekorlátozások bizonyos körülmények között valóban hatékonyak lehetnek. A stigmatizálás csökkentése érdekében az ilyen szabályozásokat tőkeáramlás-szabályozási intézkedésnek (CFM) nevezte el.
Ennek a változtatásnak a hatása azonban korlátozott maradt az IMF fő részvényesei, a pénzügyi lobbik, valamint az IMF-en belüli és kívüli hajthatatlan közgazdászok ellenállása miatt, akik a szabad pénzügyi piacok és a nagyszabású mentőcsomagok mellett érveltek, amikor a dolgok rosszabbra fordultak. Végül az IMF politikája az lett, hogy
a CFM-et csak végső megoldásként javasolja, miután egy kormány már minden más lehetőséget kimerített.
Az IMF még a koronavírus-járvány okozta válság kezdeti időszakában is vonakodott attól, hogy a tőkemozgások szabályozására vonatkozó tanácsokat adjon, miközben ebben az időszakban az EMDC-országokból jelentős tőkekivonás zajlott, ami előre láthatóan leértékelte az árfolyamokat, és sok országot súlyos adósságproblémába sodort. Tavaly decemberben azonban kezdett megváltozni ez a helyzet, amikor az IMF elismerte, hogy erősítenie kellett volna CFM-eket a megbukott argentin programjában.
A másik probléma azonban az, hogy a kereskedelmi és befektetési szerződések még akkor is tovább korlátozták az országok lehetőségeit a tőkeáramlás szabályozására, amikor az IMF lassan megváltoztatta a tőkekorlátozással kapcsolatos álláspontját.
A márciusi felülvizsgálat során az IMF igazgatótanácsának négy reformot kellene sürgetnie az IMF tőkeszámlákkal kapcsolatos politikája terén. Először is az IMF-nek egyértelműen azt kell tanácsolnia a tagországoknak, hogy fogadjanak el olyan állandó szabályozást, amely lehetővé teszi a CFM-ek gyors alkalmazását a tőkeáramlások hirtelen megugrása, illetve leállása során. Másodsorban az IMF-nek azt kell javasolnia, hogy a CFM-ek egy többirányú megközelítés részét képezzék, és ne csak végső megoldásként legyenek alkalmazva. Harmadsorban az IMF-nek támogatnia kell a kereskedelmi és beruházási szerződések reformját annak érdekében, hogy az EMDC-országok nagyobb politikai mozgásteret kapjanak a CFM-ek használatára. Negyedsorban pedig az IMF-nek időt kell szakítania arra, hogy munkatársait kiképezze a felsorolt intézkedések következetes és kiegyensúlyozott alkalmazására.
Tekintettel arra a lehetőségre, hogy a kamatemelések, valamint Oroszország és Ukrajna háborúja tetemes mértékű tőkekivonást és globális adósságválságot idéz elő, döntő fontosságú, hogy az IMF támogassa a tőkekorlátozásokat, és azt a szerepet, amelyet ezek az intézkedések a tagállamok pénzügyi instabilitásának enyhítésében játszhatnak. A világgazdaság sorsa nagyban függhet ettől.
Copyright: Project Syndicate, 2022
www.project-syndicate.org
