A távhő a rendszerváltás óta állandó fejfájást okoz a döntéshozóknak. Bezárni nem lehet, hiszen enélkül 650 ezer lakás maradna mintegy száz településen fűtés és meleg víz nélkül, de egy fogyasztóra vetítve épp a távfűtés a rezsicsökkentés legdrágább alszektora. Ha egy átlaglakás, átlagfogyasztója 100 forintot fizet a távhőszolgáltatójának, az a költségvetésnek extra 89 forintjába kerül. Az árammal és a gázzal szemben a távhőben nincs rezsicsökkentett átlagos fogyasztási mennyiség, emiatt vannak az közepén felkapcsolt radiátor mellett nyitott ablakok. A lakossági árak 2014 óta nem változtak, miközben a távhő fő energiahordozója, a földgáz tavaly augusztusban nagyjából harmincszor került többe, mint kilenc évvel ezelőtt. Nem kell közgazdasági alapismeret ahhoz, hogy valaki felismerje, hogy ez a rendszer keresztfinanszírozás nélkül azonnal csődbe menne. És pontosan itt kezdődik a bevezetőben említett kérdés: ki és hogyan finanszírozza a lakossági távfűtést?
Honnan kerül a pénz a távhőkasszába?
A távhőrendszer utolsó nagy reformja 2011-ben volt. Ekkor jelent meg két új fogalom, a távhőkassza és a kapcsolt szerkezetátalakítási díj. Az ipari elektromos áram (tehát nem a gőz) felhasználói egy rejtett fogyasztási adót fizetnek a villamosenergia-rendszer irányítójának, a Mavirnak, a kapcsolt szerkezetátalakítási díjat. Ebből lesz a távhőkassza, amelyből a távhőszolgáltatókat támogatják. Ennek a rendszernek azonban van egy gyenge pontja.
A távhőkassza bevételi oldala korlátos, mert az ipari fogyasztók éves áramfogyasztásától függ, míg a kiadási oldala korlátlan, hiszen ahogyan tavaly augusztusban is láttuk, a földgáz ára elvben bármikor és bármeddig emelkedhet.
Így már érthető hogy 2018 óta miért negatív folyamatosan a távhőkassza: a távhőszolgáltatók több támogatást igényelnek, mint amennyit a Mavir be tud szedni az ipari nagyfogyasztóktól. Ezért kell a multimilliárdokat átutalni a rezsivédelmi alapból távhőkasszába, legutóbb február 20-án 115 milliárd forintot. Tavaly december végén már támogatási előleget is fizetett a Mavir a távhőszolgáltatóknak – azaz olyan pénzt fizetett ki a távhőkasszából, amelyet még be sem szedett. Röviden tehát a magyarországi távfűtési szektort egy keresztfinanszírozás (elektromos ipari fogyasztók) és a rezsivédelmi alap tartja életben.
De miért ennyire drága a távfűtés?
Ennek két oka van: rossz az alapanyag és torz a finanszírozás. A hazai távhőszektorban a legfontosabb tüzelőanyag a földgáz. Magyarország gáztermelése évi másfél milliárd köbméter, míg az éves fogyasztása valahol tízmilliárd körül van, függően az időjárástól és az ipar igényeitől, a különbséget pedig importálni kell. Az elmúlt év legfontosabb tanulsága az volt, hogy egyetlen importforrás nem is forrás. Magyarországra 1975 óta érkezik gáz keletről: ez a közel ötvenéves együttműködés zilálódott szét ötven hét alatt. Különösen fontos lenne most a távhőtermelőket biomassza- és geotermikus termelésre átállítani. Magyarország termálvíz-nagyhatalom: minek földgázt égetni, ha ott van a meleg víz a föld alatt? Az átállással vannak technikai és szabályozási (a távhőszektorban az adózás előtti nyereség szabályozott) kihívások: de minden kis lépés (lásd, szegedi távhő) csökkenti a gázimporttól való függést.
A torz finanszírozás a fix és fajlagos kifizetésekről szól. Fő szabályként a legtöbb távhőszolgáltató önkormányzati tulajdonban van (a legnagyobb a Budapesti Közművek), viszont a távhőtermelők között van több magán-, külföldi és állami (MVM) befektető is. A távhőszolgáltatók fix és fajlagos (a lakosságnak eladott) támogatást kapnak a távhőkasszából, majd fix alapdíjat és fogyasztásalapú hődíjat fizetnek a távhőtermelőknek. A fix alapdíj több mint fele egyetlen befektetőhöz kerül (nem az MVM-hez):
ez esetben semmi más nem történik, csak átfolyik a távhőkassza pénze az önkormányzati távhőszolgáltatókon a nem önkormányzati távhőtermelőkhöz.
Ezért úgy tűnik, hogy a távhőkassza nem annyira a távhőszolgáltatókről, mint inkább a termelők közvetett állami finanszírozásáról szól. A távhőszektor következő reformja során ezt a támogatási rendszert újra kell gondolni.
Hogyan lehetne csökkenteni a távhő felhasználását?
A Magyarországon előállított távhő mintegy 90 százaléka a lakosság használja fel. Ameddig tehát a lakások fogyasztása nem csökken, addig semmi sem fog történni. Itt az első és legfontosabb lépés a panelprogram újraindítása lenne. Ablakokat és ajtókat kell cserélni, mérőket felszerelni, Kádár-kockákat szigetelni. Második lépcsőben be kell vezetni a mérésalapú számlázást. Aki többet fogyaszt, fizessen többet – ahogy az árammal és a gázzal elkezdett a lakosság takarékoskodni a rezsicsökkentés 2.1, azaz a sávos fogyasztás bevezetése után, ugyanaz a reflex indulna be a távfűtésnél is. Ennek azonban meg kell teremteni a technikai feltételeit is (új ablak, szigetelés és mérő), éppen ezért fontos a panelprogram. Végül az áramban és a földgázban már tavaly júliusban bevezetett sávos fogyasztást valahogy be kell vezetni a távfűtésben is.
A jelenlegi rendszer nem fair: aki gázból az átlag felett fogyaszt, az hétszeres felárat fizet. Aki a távhőt pazarolja – amelynek a 70 százalékát szintén földgázzal állították elő – azzal nem történik semmi, csak kinyitja az ablakot.
Összefoglalva, a távhő a szocialista energia-(félre)gazdálkodás öröksége, de ma Magyarországon megkerülhetetlen: meg kell tanulni együtt élni vele. Ezért eljött a gyors, praktikus és végrehajtható reformok ideje. A távhőtermelést erőltetett ütemben át kell állítani nem földgáz (geotermikus és biomassza) alapra, meg kell gondolni, hogy a szektor jelenlegi keresztfinanszírozása társadalmilag hasznos-e, végül újra kell indítani a panelprogramot és a rezsicsökkentés v 2.1-t kiterjeszteni a távhőre is, amikor annak a technikai feltételei adottak. Az idei fűtési szezonnak hamarosan vége, de fenti munka csak most kezdődik.
