Élethosszig tartó tanulás ma és holnap – illúzió vagy realitás

Az eurázsiai térség elmúlt évtizedekben kiemelkedő teljesítményt felmutató országaiban – például Szingapúr, Dél-Korea, Vietnám – a gazdasági fejlődés alapvető építőköve volt a tudástechnológia hasznosítása. Ennek egyik fontos eleme az élethosszig történő tanulás értékké válása. Ezt az utat járta és járja már egy ideje az Európai Unió országainak egy csoportja (Svédország, Finnország, Hollandia), de fontos jellemzője mindez Svájc vagy az Egyesült Államok kiemelkedő versenyképességének is. Hazánk helyzetében a versenyképesség központi kihívássá válásával egyidejűen célként fogalmazódik meg a már említett élethosszig tartó tanulás. Hiszen e nélkül elképzelhetetlen a magas színvonalú innováció, a tudás alapú gazdaságpolitika folytatása, a nemzetközi folyamatokba való mély beágyazódás, valamint a szuverén geopolitika folytatása is. Sajnos ma még ezen a téren jelentős az elmaradásunk a már említett északi EU-s tagállamoktól vagy például a balti államok kicsi, ám rendkívül versenyképes csoportjától.

Ahhoz, hogy az élethosszig tartó tanulás valós programmá válhasson, feltétlenül biztosítani kell az alábbi környezeti jellemzőket:

• a társadalom minden tagja számára legyen világos, hogy tanulni mindenkor és mindenütt jó, érdemes és „szórakoztató” – a tanulás tehát nem lehet kényszer; 
• a magyar társadalom minden tagja számára legyenek elsajátíthatók azok a tanult és társadalmilag is elvárt képességek, amelyek az élethosszig tartó tanulást mint folyamatot lehetővé teszik (olvasás, szövegértés, számolás képessége, digitális technológiák használata); 
• végül, de nem utolsó sorban a hazai gazdaságnak és társadalomnak mindenkor és mindenki felé közvetítenie kell az élethosszig tartó tanulás „elvárását”, társadalmilag és gazdaságilag is értékteremtőnek kell tekintenie azt, és a saját közösségi terében biztosítania annak feltételeit. 

A fentebb rögzített feltételrendszer biztosítása terén még vannak jelentős hiányosságok, illetve ellentmondások, amelyek közül talán az alábbiak a legfontosabbak:

1. A hazai oktatási rendszer – minden pozitív kísérlet ellenére – nem mindenki számára nyújt lehetőséget az integrációra (a lemorzsolódás magas aránya szinte minden oktatási területet érint, nem ritkán 10 százalék feletti az általános iskolákban, 30 százalék feletti a szakiskolák esetében), és az oktatás ma alapvetően egy középosztálybeli létben szocializálódott gyermek vagy fiatalkorú személy adottságaihoz és környezetéhez igazodik leginkább.
2. Az oktatás területén bár kétségtelen, hogy jelentős az előrehaladás a digitalizáció és a digitalizációs technológiák alkalmazása terén, mindeközben jelentősen elmarad ettől az élményalapú oktatás kiterjesztése.
3. Annak ellenére, hogy a fiatal korosztály digitális ismeretei és képességei szinte 100 százalékosak, és e téren igazából nincs is elmaradás más országokhoz képest, azonban ennek alkalmazása egyes területeken számukra még idegen, mert a digitalizáció térhódítása még gyermekcipőben jár. (Amíg a balti államokban például a digitális ügyintézés szinte teljes körű, hazánkban éppen most történnek erőteljes lépések ennek kiterjesztésére.)
4. A hazai vállalatok kisebb arányban szerveznek képzést munkavállalóik számára, mint az Európai Unió átlaga. (A 10 főnél többet foglalkoztató cégek körében ez nálunk 18 százalék volt 2022-ben, szemben az EU 22 százalékos átlagával.) Mindez annak a következménye, hogy a létrejövő munkahelyek elsősorban betanított és nem képzett vagy továbbképzett munkaerőt igényelnek.
5. Kiemelt problémát jelent az, hogy a kkv-k kapcsolatrendszerében – számszerűen ők foglalkoztatják a legtöbb embert hazánkban – ma még alacsony szintet képvisel a digitális alapú együttműködés szerepe.

Természetesen a fentebb felsoroltak mellett további társadalmi és gazdasági jelenségek is megemlíthetők, amelyek bizonyos mértékig eltávolítják az egyént az élethosszig tartó tanulástól. Különösen igaz ez akkor, ha lépten-nyomon azt lehet látni, hogy tudás és tanulás nélkül is lehet boldogulni, és a diplomák megszerzéséig tartó közel két évtizedes tanulási folyamat, az azt követő tudást és tapasztalatot egyaránt erősítő át- és továbbképzések, valamint más felsőoktatási szakmai továbblépések sok esetben nemcsak a családon vagy a kisebb közösségeken, lakókörnyezeten belül, hanem széles társadalmi platformon is alulértékeltnek minősülnek. (Elég csak a tömegmédia „celebideál-közvetítését” végző megnyilvánulásait szóvá tenni.) De itt említhetjük meg azt is, hogy amikor a gazdaság extenzív bővülést követ, amely az elmúlt másfél évtizedben sikeresen hozzájárult közel 1 millió új munkahely létrejöttéhez és vezető nemzetközi cégek hazai betelepüléséhez, akkor nem elsődleges cél az élethosszig tartó tanulás, hanem ezzel szemben a célzott praktikus szakmai képzés és a betanítás válik meghatározóvá. 

Ha ez nem történik meg, vagy nem válik értékké gazdasági és társadalmi vonatkozásban egyaránt, akkor nehéz lesz továbblépni a közepes fejlettség csapdahelyzetéből. Ahogy a közismert mondás szól: „Járt utat a járatlanért el ne hagyj” – a ma és a jövő kihívásaira tekintettel dobjuk sutba ezt a gondolatot, és hagyjuk el a járt utat a járatlanért!