Egy szimbolikus értékpapír végnapjai

Bár ma már csak kevesen emlékeznek a kárpótlás meglehetősen erős politikai töltetű, sokszor viharos vitákkal összekapcsolódó és jogi pró-kontra érveket egymással is szembeállító folyamatára, amely egykoron megkísérelte a szocialista időszak sérelmeinek anyagi természetű orvoslását. 

1990-ben az Antall-kormány megalakulásakor az ország választás előtt állt: reprivatizáció vagy privatizáció. Ez a két fogalom jelenthette az alapvető karakterét az akkor választandó tulajdoni átrendeződés útjának. Magyarország nem a reprivatizációs utat választotta – szemben más országokkal, mint például Románia –, mert a kormányra került politikai erők abból indultak ki, hogy egy reprivatizáció a megelőző negyven év változásait figyelembe véve sokkal több meg nem értést, sérelmet vagy pusztán funkciók leállását okozhatja, mint egy speciális eszközzel megvalósított részleges kártalanítás. Hiszen az egykori gyár átalakult vagy kibővült, a lakásingatlanok többsége jóhiszemű harmadik személy birtokába került, és a földterületeknél sem lehet könnyen visszaállítani az 1945-ös földosztást követő birtokosi struktúrát. Hazánkban az egykori anyagi és a későbbiekben elismert szellemi, erkölcsi, életviteli károk, sérelmek utólagos kompenzálására egy új eszközt bocsátottak ki, a kárpótlási jegyet. Olyan értékpapírként, amely kamatozott, és amelynek beváltását az állam garantálta. 

A kárpótlási jegy életútja

A kárpótlási jegy, mint minden speciális eszköz, amelynek sokszínű és egymásnak ellentmondó követelménynek kellett eleget tennie, a rendszerváltás első néhány évében éles kritika tárgyát képezte városban és vidéken egyaránt. Egyénenként ugyanis az emberek úgy gondolták, sérelmeik és anyagi káraik csak részben vagy egyáltalán nem térültek meg, így számukra a megítéltnél jobb, az igényeiket megfelelően kielégítő eszköz alkalmazására lett volna szükség. Akinek gyára volt, az nem kapta vissza az üzemet, akinek a földje Natura 2000 minősítés alá esett, az nem juthatott hozzá kárpótlásra kijelölt földterületként, aki pedig egykor nincstelen volt, annak vélhetően egy állampolgári jogon tulajdont adó, ingyenes vagyonosztás (voucher Csehországban) jelenthetett volna előnyös konstrukciót. 

Jogszabályok kötelezték az Állami Vagyonügynökséget, illetve az Állami Vagyonkezelő Zrt.-t, hogy időről időre kárpótlási jegyre megvásárolható részvényeket ajánljanak fel (induláskor ilyen volt az Aranypók vagy az Alfa, de szerepeltek benne olyan tőzsdei kiválóságok is, mint az OTP vagy a Mol). A kárpótlási jegy felhasználható volt továbbá konkrét cégek megvásárlásakor, minimálisan 10 százalékos részesedés kijelölésével, Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) saját erejeként, illetve privatizációs célú hitelfelvételkor. Ami különösen előnyös volt, hogy a jegyet minden esetben névértéken kellett az állami vagyonfelajánláskor befogadni, miközben az 1992-ben a BÉT-re bevezetett papír árfolyama ennek töredéke lehetett. 

A 90-es években a privatizációs kínálat biztosítása jelentős kárpótlási jegyet vont ki a piacról, amely ettől függetlenül másodlagosan is virágzott – külön kárpótlásijegy-hasznosító társaságok jöttek létre –, és a vagyonfelajánlások még a 2000-es évek elejére is áthúzódtak. Ez a folyamat 2006 óta nem folytatódott, ilyen gazdaságpolitikai és politikai cél ezt követően nem jelentkezett, így aki a 90-es évek után is gyűjtötte, illetve napjainkig is tartja ezen értékpapírokat, azok számára biztosan állítható, hogy már nem tud felülni egy korábban tapasztalt, erőteljes vagyongyarapodás új hullámára. 

mivel a 90-es évek első felében a kárpótlási jegyek privatizációs bevonása és azok megsemmisítése nem volt kontrollált, ezért gyakori jelenség volt a „visszacsorgás”. Mindezek fényében is valamennyi érintett szereplőnek azon kell dolgoznia, hogy a megszűnés homályába vesző, egykori értékpapír 100 százalékban és korrekt módon ki legyen vezetve a piacról. Ne ismétlődhessen meg az a helyzet, amelyet szimbolikusan és a maga valóságában is az irodám falán lévő egykori magyar, külföldi kibocsátású állampapír példája tanúsít. Az 1926-ban 1000 aranydollárért kibocsátott kötvény sohasem került korrekt módon elszámolásra, és ez a II. világháborút követő évtizedek sokszor ellentmondásos és gyorsan változó viszonyaira vezethető vissza. A jogállam kereteit a rendszerváltás megteremtette, azonban az egykori angol kibocsátású papír nem jogállami módon tűnt el a piacról.