Az elmúlt hónapokban sokat javult a bankszektor és a kormány kapcsolata. Ez minek tudható be ön szerint?
A fordulópontot egyértelműen a svájcifrank-hitelek forintosítása, az abban történő, példaértékű együttműködés hozta. Nem tagadható, hogy a most harmadik ciklusát kezdő kormány első négy évében óriási volt a feszültség a szektor és a kabinet között azon rendkívüli terhek miatt, amelyek ránehezedtek a bankok mérlegére egy olyan időszakban, amelyben a nyereséges működés fenntartása önmagában is nehéz volt. 2014 közepére a kormány is ráébredt, hogy meg kell állapodni valahogy a devizahiteles kérdés rendezéséről, hiszen a probléma már súlyos gazdaságpolitikai zavarokat okozott, ráadásul régiós szintűvé vált, hiszen több környező ország is hasonló gondokkal küzdött.
A tárgyalások konstruktívak voltak, azzal pedig, hogy a megoldás észszerű tehermegosztást tartalmazott, a választott technika is megfelelő volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy arányaiban a bankszektor vállalta magára a legnagyobb, 3 milliárd eurós, azaz több mint ezermilliárd forintos terhet. Az időzítést pedig mesterinek nevezném: hogy ilyen pontosan lehessen következtetni a svájci jegybank várható lépéseire, ahhoz ott kell lenni az európai jegybankárok belső köreiben – ide jutott el a jegybanki vezetés az elmúlt években.
Annak ellenére elismert a jegybanki teljesítmény, hogy unortodoxnak számít?
Elfelejthetnénk már ezt a jelzőt. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) működésére szerintem sokkal inkább illik az „aktivista jegybank” kifejezés. E tekintetben az MNB-hez hasonló működést láttunk már más országokban is – korábban a holland és a svéd jegybank is aktív szerepet vállalt a gazdaságösztönzésben –, de Kelet-Közép-Európában eddig még nem. Az eredményességet a Növekedési hitelprogram (NHP) sikere is igazolja.
Az, hogy a vállalati hitelezés tetszhalott állapotából újraindult, és már növekedik, egyértelműen az MNB érdeme.
Ezt ma már azok is elismerik, akik fanyalogtak az NHP meghirdetésekor. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a jegybank mellett a kormányzatra is alkalmazható az „aktivista” jelző, hiszen a kabinet a kezdetektől határozott gazdaságpolitikát, kemény érdekérvényesítést folytat. Nincs lehetőség nem alkalmazkodni az elképzeléseihez.
Ahhoz például, hogy többségi magyar kézben lévő bankrendszerben gondolkodik?
Ez egy újabb pontja annak, hogy amit unortodoxnak bélyegzünk, valójában a nemzetközi példák alkalmazása a magyar viszonyokra. 2008-ban a jelzálogválság eszkalálódásakor az amerikai kormány ügyes érdekérvényesítéssel nacionalizálta az amerikai bankrendszert. Így azok a bankvezetők is megszavazták, hogy az állam tőkét emeljen a bankjukban, akik az adott tárgyalásra úgy mentek be, hogy semmi szükségük nincs friss pénzre. Ne feledjük, hogy egy időre Franciaországban vagy Németországban is az állam lett a fő tulajdonosa a nagybankoknak. Az etatizmust tehát nem Orbán Viktor kezdte, a miniszterelnök véleményem szerint csak felismerte az idők szavát.
Más területeken multiellenes hangok is hallatszanak. A bankszektorban nem várható további „nacionalizálás”?
Az arányokról beszélünk. Egy 90 százalék körüli mértékben külföldi kézben lévő bankrendszer sebezhetősége nem vitatható. A másik oldalon viszont Magyarország európai uniós beágyazottsága is vitathatatlan, fontos tehát, hogy a nagy európai bankházak itt legyenek, hiszen ez stabilizálja a helyzetet. Azt gondolom, a kabinet is tisztában van azzal, hogy
– ez a magyar adófizetőknek egy forintjukba sem került.
Épp ennek kapcsán tartanak többen a többségi állami kézben lévő bankrendszertől.
A kormány nyomatékosította, hogy csak átmenetileg akar tulajdonosa lenni a bankoknak, azóta az MKB és a Gránit Bank már magyar magánbefektetők kezében van, és tart a Budapest Bank újbóli privatizációjának előkészítése. E tekintetben tehát alaptalan a félelem. Az új tulajdonosok pedig bizonyosan tisztában vannak azzal, hogy a bankrendszer talán a legtőkeigényesebb szektor: a tőkemegfelelés biztosítása miatt akkor is a zsebbe kell nyúlni, ha baj van, de akkor is – a növekedést támogatandó –, ha fut a szekér. Az erős, magyar tulajdonú bankok egyébként beleilleszkedhetnek abba a miniszterelnöki elképzelésbe, amely – koreai vagy épp török mintára – multivá váló magyar vállalatok, nemzeti csillagok felépülésére alapoz.
A megerősödéshez viszont tartós jövedelmezőség kell. Tavaly ezzel sem volt baj.
Az elmúlt évi 694 milliárd forintos adózott eredmény döntően egyszeri hatásoknak tudható be. Sokat dobott a profiton a nem teljesítő hitelállományok leépítését követő céltartalék-felszabadítás és a Visa nemzetközi kártyatársaság struktúraátalakítása miatt bekövetkezett részvényértékesítésből származó bevétel. A Magyar Bankszövetség számításai szerint az elkövetkező években a szektor profitja nagyjából 300 milliárd forint lehet, ami a 3000 milliárd forint feletti össztőkevolumen alapján 10 százalék közeli tőkearányos nyereséget jelenthet.
Az MNB korábbi, a bankrendszer középtávú jövőképét felvázoló anyagában a fenntartható működéshez szükséges jövedelmezőség alsó szintje ez a mérték, de a bankok már akkor jelezték, hogy e mértékkel Magyarország nem lesz befektetésre érdemes piac, hiszen a tőkeköltségek kitermeléséhez több kell. Miként lehet javítani a jövedelmezőségen?
Múlt heti testületi ülésünkön is a költséghányad csökkentésére vonatkozó szektorigény fogalmazódott meg. Megítélésünk szerint a kormánynak fel kell vázolnia a bankadó további csökkentésének következő időszakra vonatkozó tervét, illetve az olyan extra terhek átgondolását, kivezetését, mint a tranzakciós illeték. Ez utóbbi esetben kifejezetten elhibázottnak tartjuk, hogy miközben a kabinet sikeres lépéseket tesz a feketegazdaság visszaszorítására – az online pénztárgépek és az EKÁER már megvalósult, valamint az online számlázás küszöbönálló bevezetésével –, addig az illegális pénzmozgásokat teljesen kiszűrő elektronikus fizetés elterjedését még most is akadályozza ez az extra teher. Pedig nemzetgazdasági szinten a gazdaság fehéredésén keresztül és a készpénzhasználat visszaszorításával jelentős lehetne az állami megtakarítás.
Az MNB szerint a költségoldalon a bankoknak is van még mit tenniük, s a konszolidáció is ráfér a szektorra.
Költségeink jelentős részét az uniós és a hazai szabályozásnak való megfelelés exponenciálisan növekvő feladatainak teljesítése adja. Bár a tengerentúlon már elindult a dereguláció, meglátásom szerint itthon ettől még távol vagyunk. Félreértés ne essék: számos szabályozást előremutatónak tartunk.
Fotó: Móricz-Sabján Simon
Az adósságfékszabályoknak köszönhetően például annak ellenére biztonságosnak tartjuk a lakossági hitelezést, hogy az ingatlanpiacon – mondjuk, a fővárosban – egyértelmű jelei vannak a lufi kialakulásának. Az új lakások árának további megugrását mérsékelhetné, ha az új kabinet első döntései között 2019 utánra is biztosítaná a kedvezményes áfát az építőiparnak. De visszatérve a szabályozásra: fontos lenne, hogy az ügyfeleknek érdemi segítséget nem nyújtó – nem egy esetben pedig már idejétmúlt – előírások, elvárások kikopjanak a rendszerből.
Úgy fest, hogy az MNB most a jövedelmezőség üzleti alapú felpörgetésében és a hitelezés beindításában hisz – merész terveket vázolt fel a várt hiteldinamikáról. Mi erről a véleménye?
A bankok nyereséges működésének egyik alappillére az aktív hitelezés. Tehát bankárként mi mást mondhatnék, mint hogy kedvezőnek látom a tervet. De mélyebbre ásva azért vannak itt kérdések. Nem tagadható, hogy a devizahitelezés problémája mellett a bankellenes retorika is szerepet játszik abban, hogy a hitelállománynak a GDP-hez mért aránya az uniós országokon belül Magyarországon a legkisebb. Márpedig
az élő hitelpiac a gazdasági növekedés leghatékonyabb támogatója.
Azt gondolom, hogy lakossági oldalon reálisak a jegybanki várakozások, ott borítékolható a felfutás, és fel kell készülni a legkésőbb egy-másfél év múlva meginduló kamatemelkedés hatásaira. Épp ezért támogatjuk a fix hitelek minél szélesebb körű elterjesztését hirdető jegybanki politikát. Az olcsó pénzek időszaka szerintem hamarosan lejár. Azt gondolom, hogy az előttünk álló hónapokban minden piaci szereplőt – lakossági és vállalati ügyfelet egyaránt – meg kell szólítanunk és megfontolásra biztatni, hogy addig kezdjen bele egy tervezett beruházásba, amíg azt még ilyen olcsón lehet finanszírozni.
El lehet ezt érni?
Nehéz lesz. A kis- és középvállalkozások az EU-támogatásokkal elkényelmesedtek. Hozzászoktak, hogy azt fejlesszék, amire támogatás van, és kevésbé azt, amire igény mutatkozik. A nem megfelelő fejlesztési szerkezet abban is visszaköszönhet, hogy tőkeoldalon ezek a vállalkozások továbbra is gyengék. A szabályozó ugyanakkor – részben helyesen – megköti a bankok kezét ilyen esetekben a finanszírozás terén.
A bankszövetség ezért a garanciarendszer továbbfejlesztésére és tőkeprogramok indítására tett javaslatot a kabinetnek. A másik gond a hiányzó nagyvállalati hitelezés. Az elmúlt évtizedben a nagyvállalati kör pénztermelő képessége akkorára nőtt, hogy ma már nemcsak saját beruházásaikat, hanem adott esetben az alvállalkozóikat is finanszírozni tudják. Ez sok, itthon működő vállalatra is igaz, ráadásul gyakran, ha mégis vesznek fel kölcsönt, akkor azt nem Magyarországon teszik, mert itt az extra terhek – például a bankadó – miatt a magyar bankok árazása hátrányosabb, mint a külföldi versenytársaké. Részben ezért javasoltuk a kormánynak az extra terhek leépítését.
Az Új ciklus sorozat cikkei:
