Jelen sorok szerzője barátaival együtt minden évben levág egy disznót vidéken. Háztáji húsért, a saját kezűleg töltött kolbászért és a közös élményért. Évről évre tapasztalható, hogy egyre nehezebb olyan kisebb termelőt találni, aki még foglalkozik hizlalással. A rendszerváltás óta valóban drámaian csökkent a hazai sertésállomány, az akkori 11 millióról mára 3 millióra csökkent ez a szám. Ha nem történik semmi, várható, hogy ez a szám továbbra is csökkenni fog.
A Vidékfejlesztési Minisztérium által kidolgozott, de még nem nyilvános sertésstratégiára ma nagyobb szükség van, mint valaha. A tárca államtitkára, Czerván György az agromonitor.hu agrárszakportálnak nyilatkozva elmondta: a stratégia célja, hogy néhány éven belül megduplázza a hazai sertésállományt, és hatmillióra növelje azt. Feldman Zsolt, a minisztérium helyettes államtitkára egy nyilatkozatában 6-7 évet említett a duplázásra, a „megfelelő források rendelkezésre állása esetén”. Az ambiciózus terv részleteiről még nem sokat tudni, de a hírek szerint állami források mellett a VM külföldi tőkét is bevonna a siker érdekében, támogatást kapnának a termelők a berendezések megvásárlásához, és lenne marketingtámogatás is. Lévén a szöveg még nem nyilvános, azt értékelni nem lehet, de a helyzet felrajzolásával megpróbálkozhatunk.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy ma már csak kétféle sertéstenyésztő maradt Magyarországon. Az egyik az a – szinte minden esetben idősebb – kisebb termelő, aki legfeljebb néhány tucat disznót tart. Számukra ez a tevékenység mára már nem üzlet, jobbára csak saját aktivitásuk fenntartásának eszköze. A magas takarmányárak és a külföldi, méretgazdaságos üzemekből importált olcsó hús miatt minden évben megállapítják, hogy a hizlalás már nem éri meg, némelyek közülük – egyre kevesebben – azonban makacsul folytatják a hizlalást. Ilyen kistermelők mára csupán azok maradtak, akik saját maguk termelik meg a hizlaláshoz szükséges kukoricát, nem kell azt szinte aranyáron megvásárolniuk. A drágán eladható kukoricát feletetni az olcsón eladható disznóval mára már tulajdonképpen nem több, mint költséges hobbi, amit csak az engedhet meg magának, akinek saját kukoricája van.
A másik típusú sertéstenyésztő a nagyban játszó, kifejezetten profitorientált vállalkozásként működő cég. A veszteségek őket is érintik, a korábban kiépített infrastruktúrájukhoz felvett hiteleik miatt azonban nem tehetik meg, hogy egyik napról a másikra feladják tevékenységüket. A meglévő – gyakran elavult vagy amortizálódott – technológiai színvonaluk mellett elérhető leghatékonyabb termelésre berendezkedve megpróbálják túlélni ezeket az éveket. Amíg jobb időkben reménykednek, addig sem tudnak vállalni újabb, külföldön már régóta meglépett fejlesztéseket, és jobb híján nem marad más eszközük, mint az éppen aktuális kormányzatból kisajtolni egy-egy a hazai sertéshús vásárlására biztató marketingkampányt.
Miután a rendszerváltás után a szövetkezeti rendszer hamarosan megszűnt, hosszú évekig az egyéni gazdaságokban megvalósuló sertéstenyésztés volt a vezető az ágazat hazai életében. A kilencvenes években az egyéni termelők több sertést állítottak elő, mint a gazdasági társaságok. A trend az ezredforduló körül fordult meg, ekkor kisebb kilengések után zuhanni kezdett a kistermelők állatállománya. Mára az általuk nevelt sertések száma jóval egymillió alatt van évente.
Igaz, a jelenlegi kormányzat több olyan adminisztrációs korlátot lebontott, amely kedvezhet a kisebb termelőknek, költségvetési kiadásokat pedig jószerével nem igényelt. Indokolt volt az úgynevezett vendégasztal-szolgáltatások megengedő jogi rendezése, amely lehetővé tette, hogy a helyi termelők legálisan értékesítsék az általuk megtermelt élelmiszert egyfajta turisztikai attrakció keretében, például házi disznóölés során. Tavaly óta pedig az általuk töltött kolbászt az általuk főzött pálinkával is leöblíthetik. A disznóölés mint turisztikai esemény még messze nem elterjedt, de bizonyos családoknak már most is jövedelemkiegészítést nyújthat.
Tudomásul kell venni azonban, hogy mindez a vidék életében nem képes ma már döntő tényezővé válni, inkább csak helyi szinten alkalmas a lehetőségek színesítésére. Olyan korban, amikor egyes falvakban egymás után tiltják meg az önkormányzatok a haszonállattartást, és ahol nem tilos, ott is a szomszéd rosszallását kell kockáztatni, nem várható, hogy a háztáji állattartás hetvenes, nyolcvanas években tapasztalt szintje újra visszatér. Illúziókat kergetni kár.
A kisebb termelőket segítő adminisztratív intézkedések meghozatala üdvözlendő, de a nagyobb gazdaságokon múlik, lesz-e a jövőben is sertéstenyésztés Magyarországon. Ma ugyanis már ez a kérdés. Számukra a legnagyobb segítség a tevékenységüket pártoló politika első lépéseként az élelmiszereket terhelő áfa szintjének számottevő mértékű leszállítása lenne. Ez kétségkívül lemondást jelentene a költségvetésnek, de viszszaszorítaná a feketekereskedelmet, és így megindulhatna a nagygazdaságok növekedése. Ezáltal – hosszú évek alatt – talán még beérnék a régiós versenytársakat.
