Szerdán adták át a világ legnagyobb lebegő szélerőműparkját a norvég felségvizeken. Az állami Equinor olajipari társaság által vezetett konzorcium kivitelezésében a Norvégia nyugati partjaitól mintegy 140 kilométerre található északi-tengeri Snorre és Gullfaks olaj- és gázmezők mellett lévő Hywind Tampen szélerőműpark beépített teljesítménye 88 megawatt, s az általa megtermelt áram az említett, öt egységből álló szénhidrogén-kitermelő platform energiaellátásának 35 százalékát fedezi, amint teljes gőzzel forognak a lapátok.
A projekt összköltsége meghaladta a 7,4 milliárd norvég koronát, átszámítva a 245 milliárd forintot. A Hywind Tampen 11 szélturbináját – melyeket Bergenből távirányítással üzemeltetnek – jórészt a szárazföldön összeszerelve szállították állomáshelyükre.
Az egyes turbinák nem fixen az óceánfenékhez, hanem egy a fenékhez csatlakoztatott úszó alaphoz vannak kötve,
ami új technológiának számít és az iparági szakértők szerint megteremti a mélyebb tengeri vizeken való áramtermelés lehetőségét. A technológiát az Equinor fejlesztette ki és tökéletesíti a jövőben.
A projektben rajta kívül részt vett az osztrák OMV, a norvég, de az olasz Eni 71 százalékos tulajdonában álló Vaar Energi, továbbá a német BASF többségi tulajdonában lévő Wintershall Dea, a japán INPEX Idemitsu norvég leányvállalata és a szintén helyi illetőségű Petoro.
Az első, helyszínre szállított óriásturbinák már tavaly novemberben megkezdték az áramtermelést, a mostani ünnepélyes átadási ceremóniával a hányatott sorsú és eredetileg csúszásban lévő projekt elkészültét ünneplik, összekötve azt a potméterek jelképes feltekerésével, a teljes kapacitás elérésével. Persze ehhez a szélnek is lesz némi köze. A teljes próbaüzem augusztus eleje óta zajlik, a gyermekbetegségek kiszűrésével az áramtermelés immár zökkenőmentes.
Megjegyzendő, hogy egyes radikálisabb norvég környezetvédő csoportok által sokat kritizált Hywind Tampen a zöldáramtermelés mellett az ellátott platformok révén
a légkörbe juttatott szén-dioxid mennyiségét is csökkenti, méghozzá évi durván 200 ezer tonnával, ami a teljes 2022-es norvég kibocsátás 0,4 százalékának megfelelő mennyiség.
Emiatt a zöldek egy része támogatta is a beruházást, fenntartva egyben a véleményét, hogy a Norvégiának inkább előbb, mint utóbb fel kellene hagynia a fosszilis energiahordozók kitermelésével és felhasználásával. Abban a norvég parlament pártjai között viszont csaknem teljes a konszenzus, hogy az aranytojás tojó tyúk levágása, vagy legalábbis nyugdíjazása nem életszerű ötlet, különösen az Oroszország Ukrajna ellen indított véres háborúja által eredményezett idején.
Fotó: Equinor
Arról már nem is szólva, hogy a féléves mérleg szerint 1428 milliárd dollárt fialtató, a szénhidrogén-bevételekből táplálkozó norvég szuverén alap kiszikkasztása kontraproduktív lépés lenne. Sőt, a norvég állam a sarkkörön túli területek megkutatására is koncessziókat ad ki folyamatosan, és érdeklődőkből nincs is hiány.
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a megújuló energiaforrásokra (is) építő ország ne fejlesztené gőzerővel a zöldáramtermelő kapacitásait. Osló tervei szerint 2040-re 30 gigawatt tengeri szélerőmű-kapacitást építenének ki, ami az ország jelenlegi energiatermelésének megduplázását jelentené.
Az első pályázatokat kereskedelmi szélerőműparkok létesítésére most ősszel írják. A legnagyobb anyagi beruházást jelentő úszó szélerőműparkokból nyilván kevesebbet terveznek, jelenleg három ilyen projektet fogadnának be a támogatandó energetikai beruházások közé.
Fotó: Equinor
Nem véletlenül, hiszen az úszó szélerőművek technológiai költségei jóval magasabbak, mint a helyhez rögzített turbináké, de a vállalatok szerint a sorozatgyártással, a nagyobb projektek elstartolásával nagyot csökken majd a forrásigény.
A DNV tanácsadó cég számításai szerint jelenleg az úszó turbinák átlagos energiaköltsége 250 euróra tehető megawattóránként, vagyis a teljes, több évtizedes üzemeltetésük alatt fajlagosan ennyiért termelik az energiát.
Azaz kilowattóránként 96 forintért, ami nem sok, de nem is kevés.
A technológia terjedésével akár már 2035-re a fajlagos energiaköltség kevesebb mint negyedére, 60 euróra csökkenthető, ami már a most 50 eurós értékkel jellemzett rögzített turbinákkal szemben is versenyképessé teszi őket.
Egyelőre azonban a projektgazdáknak meg kell küzdeniük egymással, hogy a szűk gyártókapacitásokat lekössék, különösen a klímavédelemre „rácuppant” Egyesült Államok elszívóereje okoz turbulenciákat ezen a piacon.
Az emelkedő költségek és az ellátási lánc szűk keresztmetszete néhány projektet már meghiúsított – köztük a Shell bretagne-i nagyberuházását. A kikötőkben vagy azok környékén összeszerelt monstrumok rendeltetési helyükre szállítására, azaz kihajózásukra, vontatásukra komplett infrastruktúrát kell kiépíteni, ami szintén hely- és költségigényes. Márpedig
az úszó szélturbinákat kilométerekre kell kivinni a parttól, oda, ahol 60 méternél mélyebb a tenger,
mivel a Globális Szélenergia-tanács (GWEC) becslése szerint a világ tengeri szélenergia-potenciáljának mintegy 80 százaléka ilyen területeken összpontosul.
Ott a szél eleve erősebben és folyamatosabban fúj, így a turbinák is több áramot tudnak a víz alatti vezetékeken a partra juttatni, mint a partközeli, tengerfenékhez rögzített társaik. Ráadásul optikailag sem feltűnők, ha egyáltalán észrevehetők a partról, ami a szélturbinák ellenzői számára is pozitívum.
Jelenleg 200 megawatt összkapacitású úszó szélturbina üzemel világszerte,
ehhez képest a tavaly év végéig meghirdetett tenderek a Fitch Solutions szerint mintegy 48 gigawatt úszó szélenergia-kapacitásról szólnak, és azóta újabb kiírások történtek. Elsősorban Európa érdeklődik irántuk.
Japánban, Dél-Koreában és az Egyesült Államok nyugati partvidékén különösen kedvező földrajzi adottságok várják az úszó szélerőművekben fantáziát látó befektetőket. A DNV előrejelzése 2050-re mintegy 300 gigawatt összteljesítménnyel számol, s az úszó szélturbinákhoz kötődik akkorra a tengeri szélenergia-hasznosítás 15 százaléka.
