Kínát (KNK) felbosszantotta a Pekingben erősen szelektívnek, heterogénnek megítélt amerikai külpolitika, az emberjogok szerintük önkényes értelmezése, alkalmazása és Kína ellen fordítása. A kínai vezetést emellett roppantul ingerlik a Tajvannal kapcsolatos – szerintük nem következetes és az „Egy Kína” elvvel szembe menő amerikai (nyugati) politikai elemek, a nyugati vezetők demonstratív tajvani látogatásai, az amerikai fegyverszállítások. Ám, mint a kínai pártlap vezető anyagának címe is jelzi, Peking nyitva hagy egy kiskaput – hátha…
A globális feszültség fő gócpontját egyre inkább a Csendes-óceán nyugati medencéje, a Kína partjai mentén húzódó ötszáz–ezer kilométer széles sáv alkotja. Ebbe beletartozik a Koreai félszigettől Vietnám déli partjaiig húzódó „tűzgyűrű”,
Tajvan, a Diaoyütai/Szenkaku szigetek, lejjebb a Spratly és a Paracel korállsziget-világáig. Ahol a feszültség új dimenziói ébrednek. Már nem érvényes a képlet: Kína kontra a Spratly és Paracel szigeteket – részben – magának követelő part menti államcsoport (Vietnám, Tajvan, a Fülöp-szigetek, Malajzia, Brunei). Ezt jelzi a minapi összezördülés Vietnám és Tajvan között a térségben lévő parányi Itu Aba sziget tulajdonjogáról is.
Megtört tengely
Pedig
a kínai–amerikai viszony mai világunk tengelye, rendezettsége alapkövetelménye lenne az újonnan átformálódó világrendnek.
Ez utóbbi átmeneti állapotban van. A Nyugat fenntartaná a status quot, a Kelet megváltoztatná. Egyelőre az eddigi szerződés- és intézményrendszer gyengülése figyelhető meg, amelyet nem ellensúlyoznak stabil, új regionális, vagy átfogó biztonsági rendszer(ek).
A hidegháborús korszak viszonylagos stabilitásához hozzájáruló szovjet/oroszországi–amerikai, a stratégiai nukleáris fegyverek és hordozóeszközeik mennyiség-csökkentését előíró szerződések (SALT, START) gyakorlatilag már nem élnek.
Jelenleg nincs semmiféle szerződéses korlátja a (nukleáris) fegyverkezésnek. Igaz, mindkét fél bizonyos önmérsékletet tanúsít az atomfegyverkezésben.
Jegyezzük meg, hogy a hidegháború csúcspontján, a nyolcvanas években mind az Egyesült Államoknak, mind a Szovjetuniónak egyenként körülbelül negyvenezer termonukleáris bombája volt, amit a hidegháború végén, elsősorban a Gorbacsov-korszakban atomleszereléssel a hetedére-nyolcadára csökkentettek.
Kína, amely úgy érzi, hogy globális gazdasági-politikai súlyához képest méltatlanul kicsi a nukleáris fegyverzetének ütőképessége, nagy ütemben pótolja a hiányt, felzárkózik a két nukleáris szuperhatalomhoz, Washingtonhoz és Moszkvához. És ez idő szerint elutasít mindenféle tárgyalást az atomleszerelésről. Azaz be van programozva egy roppant kockázatos, akár egy évtizedig, vagy még hosszabb ideig tartó átmeneti állapot, amíg Peking (nyugati becslések szerint jelenleg mintegy 450 nukleáris robbanófejjel) felzárkózik, lenullázva a két szuperhatalom ennél egyenként több mint tízszeres robbanófej-többletének hatását.
Legkorábban a jövő évtized közepére számíthatunk egy átfogó Amerika–Kína–Oroszország átfogó, a SALT/START-okhoz hasonló nukleáris leszerelési szerződésre.
Jelenleg nagyjából rend nélküli világban élünk. Ez sajnálatosan jellemző szűkebb pátriánkra, Európára is. Az 1975-ös helsinki alapelvek (alapvető emberjogok, kölcsönös biztonság, az együttműködés szelleme)
erősen halványulnak. Mihail Gorbacsov szovjetunióbeli reformer-vezető megálmodott „Közös Európa-Háza” ma távolabb van a realitásoktól, mint valaha. Nyugat-Európa megtartó váza, az önmagát kereső, megújítani igyekvő újabb komoly próbatétel elé áll. Egyetlen, közvetlenül választott testülete, az Európai Parlament (EP) újfent megmérettetik.
A jövő évben sorra kerülő esemény, a tizedik EP új összetétele meghatározza a szárazföldi Európa jövőjét a 2024–2029-es időszakban.
És az új EP rányomja majd a bélyegét a végrehajtó testületre, az Európai (Brüsszeli) Bizottságra, annak személyi összetételére, vezetésére is. Az előjelek változók. A Qatargate néven elhíresült korrupciógyanús történések jelzik: senki sincs beoltva a csúszópénzek, nem járó kedvezmények elfogadása ellen.
Ukrajna árnyéka továbbra is a kontinensre vetődik. Ez idő szerint nem látni a konfliktus végét. A szemben álló mindkét fél a saját katonai győzelme mantráját sulykolja. Ám az esélyek, a körülmények egyik fél javára sem jeleznek döntő erőfölényt. Katonailag az ukránok hátrányban vannak. Egy jól kiépített védelmi rendszerben és a délkelet-ukrajnai lakosságban nagy számban képviselt oroszajkú, orosz mentalitású csoport támogatásában bízhatnak. A hátország, az utánpótlás száz-százötven kilométerre van tőlük, miközben az ukrán támadónak-felszabadítónak ezer kilométernél is hosszabb utánpótlási vonalakkal kell számolnia. A legújabb hírek szerint sincs áttörés,
a támadó ukrán erők kisebb, néhány budapesti kerületméretű terület-visszaszerzésekkel büszkélkedhetnek csak, miközben az ellenfél mintegy 110 ezer négyzetkilométeres, Bulgária nagyságú területet tart megszállva.
Oroszország feltételezhető taktikája: lelassítani, állóháborúvá alakítani az offenzívát, Ukrajnát, a nyugatot belekényszeríteni egy befagyott konfliktus kényszerzubbonyába, kimerítve a támogatókat, a fegyver- és a lőszerutánpótlási forrásokat.
