Visszatérhet a „szép új világ”, a háromosztatú globális rendszer

Milyen lesz a a világ, ha véget ér az ukrán háború? A politikusok, a külpolitikai kutatóintézetek legjobb koponyái ezen törik a fejüket. António Guterres ENSZ-főtitkár idei feladatszabó beszédében rávilágított a globális békét, az emberi civilizációt fenyegető legfőbb tényezőre: a hidegháborús korszak utolsó időszakával ellentétben a világ ma szétszórt. 

Ukrajna mellett majdnem féltucatnyi regionális fegyveres konfliktus dúl, amelynek bármelyike világháborúvá nőheti ki magát. Gyakorlatilag semmiféle egyezményrendszer nem szabályozza sem a háború és béke kérdéseit, a legveszélyesebb fegyverfajtákat, és még az ENSZ Biztonsági Tanácsa is végletesen megosztott.

Sokak szerint az ukrán háború újabb hidegháborús hullámot indít el. Így az államok vezetői kezdenek rájönni, hogy a nemzetközi szerződések ugyan nem kínálnak általános garanciát a háborúmentességre, de akárcsak a sokat szapult ENSZ, valamennyit azért segítenek. Ezek is hozzájárultak, hogy a hidegháború csaknem fél évszázados történetét a két szuperhatalom nukleáris összecsapása nélkül sikerült átvészelni.

A rakétaválság tanulságai

Közismert, hogy az 1962-es kubai rakétaválság idején milyen közel volt a világ egy nukleáris háborúhoz. Az amerikai hírszerzés keveset tudott arról, hogy atomtorpedókkal felszerelt szovjet tengeralattjárók cirkáltak az USA délkeleti partjainál, a Sargasso-tengeren. Ebben a pattanásig feszült helyzetben az amerikaiak szerencsétlen döntést hoztak. Gyakorló (kisebb robbanóerejű, a tengeralattjárót semmiképpen sem veszélyeztető) mélységi bombákkal akarták a Foxtrot osztályú B–59-es szovjet tengeralattjárót a felszínre kényszeríteni – amit a szovjetek háborús cselekedetként értelmeztek. 

Vaszilij Arhipov ellentengernagy tavaly angolul publikált memoárjában ír arról, hogyan beszélte le a másik két szovjet tisztet a B–59-es fedélzetén az atomtorpedó bevetéséről. A kubai válság idején állt a világ talán a legközelebb egy szovjet–amerikai nukleáris összecsapáshoz. A válság tanulsága vélhetően mindkét félnek nagy lökést adott a hetvenes-nyolcvanas évek stratégiai fegyverzetkorlátozó egyezményei elfogadásához.

A három „új világ” 

A brit Nemzetközi Kérdések Királyi Intézete (Royal Institute of International Affairs – RIIA), ismertebb nevén a Chatham House folyóiratában, az International Affairsben G. John Ikenberry erről is publikál. Ő is visszanyúl a korábbi, második világháború utáni évekhez, amikor háromosztatú volt a világ. Az Első Világ a fejlett(ebb) kapitalista országokat, a Második Világ az akkori Szovjetunió fémjelezte szocialista országokat, a Harmadik Világ az összes többit (később ezekből lettek a fejlődő országok) fogta össze. Számára szentség a Nyugat vezető szerepének megőrzése az új, háromvilágos konstrukcióban is. Amit nem mond ki, de utal rá: a háromszereplős változat lehetőséget ad a harmadik világ, a maradék befolyásolására, az első táborba való becsalogatására.

Ikenberry 

Szerinte a felosztás a következő: a nyugati országok, Európa, Észak-Amerika (beleértve Ausztráliát, Új-Zélandot, Japánt és Dél-Koreát) alkotják a Globális Nyugatot, az Első Világot, a Második Világ a Globális Kelet (Kína és Oroszország dominálta Ázsia), a maradék pedig a Globális Dél. Ikenberry viszonya, legalábbis az International Affairs-cikk szerint, ellentmondásos a hidegháborús időszak két katonai szuperhatalmát összekötő, a béke megőrzését, a nukleáris világégés megakadályozását szolgáló szerződésekhez a stratégiai rakétafegyverektől, nukleáris robbanófejektől (SALT) az atombomba-kísérletek betiltásán át a stratégiai rakétavédelmi rendszerekig, a köztes és rövidebb hatótávolságú ballisztikus rakétákat betiltó INF-ig.

Megbomlott a Nyugat egysége

Hogy néz ki ma a Globális Nyugat? A NATO a katonai globalizáció sikertörténete. Eredeti működési terepén, Európában megvalósította a dinamikus keleti irányú terjeszkedést. Különféle együttműködési formák kötik össze a Közel-Kelettel, Afrikával, Közép-Ázsiával (beleértve Mongóliát is). A távol-keleti, csendes-óceáni térség demokratikus berendezkedésű államaival, Ausztráliával, Új-Zélanddal, Japánnal és Dél-Koreával pedig speciális együttműködési szerződések alapján épülnek kapcsolatai.

Az Egyesült Államok és Európa viszonya, immáron tartósan, megbomlott. Mély kereskedelmi ellentétek osztják meg a szövetségeseket, amelyek katonai-politikai oldallal is kibővültek – és ha Trump jön, tovább éleződhetnek. Ukrajna támogatása körül egyre több a kérdőjel. Nyugat-Európa, a vélhetően gyökeres átalakulás előtt álló EU láthatóan nem képes egymaga pótolni az esetleg visszavonuló amerikai támogatást. A nagy nehezen összehozott 50 milliárd eurós alap nem elégséges, ez kiderült a nyugati elemzésekből is (2024-ben Ukrajna deficitje elérheti a 40 milliárd eurót). Washington, katonai-politikai-gazdasági erőforrásai átcsoportosításával keletre, a Csendes-óceán nyugati medencéjére, a Kínával való esetleges katonai összecsapásra összpontosít.

Megőrizni a Nyugat vezető szerepét

Úgy gondolja a szerző, hogy fentebb felvázolt három nagy laza csoportosulás nem alkot világosan meghatározott blokkokat, és ez nem is baj, hiszen így egymáshoz való rugalmasabb viszonyuk megteremtheti a „szép új világ” intézményrendszerét, amely akár új nemzetközi, globális, a békét, a támadófegyvereket szabályzó szerződéseket is eredményezhet. Az alap: a Nyugat által meghatározott „mélyreható elvek”, azaz a Chatham House által is képviselt, liberális értékrend.

Ikenberry úgy véli, hogy a Globális Dél a Globális Nyugattal szembeni kritikája a Dél éretlenségéből fakad, mert 

Azaz a végcél a Dél megnyerésével is a vezető szerep átmentése: a még pluralisztikusabb világban rugalmas politizálással, nagyobb alkalmazkodóképességgel megőrizni a Nyugat vezető szerepét.