NATO-csúcs: Európa retteg az elszigetelődéstől

Mi van, ha Oroszország győz? – teszi fel a hosszú ideig eretnekségnek tartott kérdést Carl Bildt, az Európai Külkapcsolatok Tanácsának (ECFR) társelnöke, volt svéd miniszterelnök és külügyminiszter, a Foreign Policy (FP) című külpolitikai folyóirat „Európa Egyedül” című mellékletében a vezető anyag szerzője. A tét a NATO és a nyugati világrend jövője.

A főlapban, az FP-ben Bildt mellett kiemelkedő gondolkodók, politikusok, köztük Ivan Krastev, Radoslaw Sikorski, Mark Leonard fejtik ki nézeteiket ebben a nehéz témában, amikor már Ukrajna csak egy – igaz, fontos – eleme a gondok gordiuszi csomójának. 

Carl Bildt, és vele együtt a Foreign Policy főszerkesztő-helyettese, Stefan Theil természetesen az ukrán háborúra, a két és fél évvel ezelőtt végrehajtott oroszországi támadásra is utal. A washingtoni NATO-csúcs atmoszférájának ismeretében már maga a kérdésfeltevés is szemöldökfelhúzások sorát váltja ki nemcsak az amerikai fővárosban, hanem Brüsszelben, a NATO és az EU központjában is.

A cikkek szerint nemcsak (nem elsősorban) a létében fenyegetett Ukrajnáról, hanem az egész nyugati világ sorsáról van szó. Pikáns az időzítés is, hiszen július első felében tartották Washingtonban a NATO fennállásának 75. évfordulóját is megünneplő NATO-csúcstalálkozót. Ahogy írja 

Miképpen annak az érának is vége szakadhat, hogy Európa minden esetben számíthat az USA-ra. Bildt cikke azt sugallja, hogy vége lehet annak a „nyugati világrendnek” is, amelyet néhány más nemzettel együtt az USA és Európa intézményei határoztak meg.

Trump-állóvá tenni a NATO-t

Ami a NATO-t illeti, talán néhány év múlva néhány elemző megkockáztathatja a kérdést – amit már ma néhány európai vezető már szűk körben suttogva, a másikban megbízva feltesz –, hogy is volt az 2024-ben, amikor az ENSZ-hez köthető nyugati, európai katonai szövetség az amerikai elnökválasztásba való beavatkozás határát súroló manővereket hajtott vége. 

Hogy egy, a demokratikus tagállamok belügyeibe magát bele nem ártó szervezet miként foglalhat állást legnagyobb tagállama szigorú belügyének számító elnökválasztás, annak kimenetele ügyében, az érdekes kérdés marad talán hosszú ideig.

Először a bevezetőben említett kérdés ukrán vetületéről. Carl Bildt nem kertel és nem válogatja meg kifejezéseit. Amelyek miatt a Magyarországnál csaknem hússzorosan nagyobb területű Mongólia akár meg is sértődhet. A putyini Oroszország által alkalmazott középkori „mongol fojtófogást felválthatja a XXI. századi kínai” – így a svéd politikus. Ettől rettegnek igazán Hegyeshalomtól nyugatra. Pedig Oroszországgal, a másfél milliós oroszországi haderővel csak Kelet-Közép-Európában a nyugati védszövetség tagjai félmilliós NATO-erőt tudnak szembeállítani. Ez a lokális erőegyensúly (a klasszikus hadászat szerint a támadónak legalább háromszoros létszámfölényben kell lennie a védővel szemben) önmagában megállíthatja, elgondolkodtathatja Moszkvát. Amely egyébként tagadja, hogy Ukrajna bekebelezése után a NATO keleti szárnya ellen fordulna.

Nincs jó megoldás

Európa retteg. Önmagától is, de legfőképpen a „nagyok”, Amerika, Kína árnyékában az egyedülléttől. Ahogy az amerikaiak mondják, a magány gondjától, a „monkey on my back”-től, a hátán csimpaszkodó problémamajomtól. Mint a svéd szerző megjegyzi, a NATO, a nyugati szövetségi rendszer(ek) elmúlt háromnegyed évszázados történetében sohasem tapasztalt mértékű, katonailag-biztonságpolitikailag egyoldalú függés alakult ki (Nyugat) Európa és az Egyesült Államok között. Továbbá a probléma megoldására nincs olyan megoldás, amellyel mindkét fél jól jár. A kérdésben rejlő hatalmas veszélyre utal a cikk: akárhogyan is alakul az USA-ban az idei novemberi elnökválasztás, bármelyik oldal is győz – Európa és Amerika kapcsolata óhatatlanul fellazul.

Az USA figyelmét a globális folyamatok leginkább meghatározó eleme, 

• Kína felemelkedése, az ázsiai–csendes óceáni térség biztonságpolitikai színezetének változása köti le. 
• Peking ezerrel fegyverkezik, fejleszti hadiiparát. 
• Emiatt a globális gazdasági súlyából lassan vesztő, katonailag sem brillírozó Európa kicsúszik az amerikai külpolitika fókuszából. 

Hogy ennek milyen stratégiai következményei lehetnek, annak fontosságára kontinensünk csak most kezd rádöbbenni.

Két béna kacsa

Nem jókor. Az EU relatív lemaradása a két másik „nagytól”, az USA-tól és Kínától – a növekedési adatok, előrejelzések szerint is – folytatódik. Az EU, a NATO európai államai nehéz helyzetben vannak. Nyakukon az ukrán háború, két kulcsországban is a kormányválság. Németországban a csikorgó hárompárti együttműködés, a gazdasági és energiaproblémák, Franciaországban pedig a lefagyás, a megbénult közigaztatás és törvényhozás problémája fenyeget.  Eközben egész Európában radikálisan növelni kellene a védelmi kiadásokat, invesztálni a hadiiparba és kezelni-megoldani a problémaokozó problémát, a bevándorlás kérdését.

Kitapintható, hogy vége Európa számára a történelem menetétől való hosszú szabadságolásnak, összegzi Stefan Theil. Emlékeztet honfitársa, Olaf Scholz kancellár által kovácsolt fogalomra –, amely még Oroszország 2022-es Ukrajna elleni támadása kapcsán hangzott el –, a „korszakváltásról” (Zeitenwende). Amit aztán a mai európai politika másik, imbolygó pozíciójú vezetője, Emmanuel Macron francia kormányfő azzal a figyelmeztetéssel toldott meg, hogy „Európa meghalhat”, ha nem alkalmazkodik elég gyorsan a változásokhoz.