Gazdasági ciklus magyarosan
Arról van szó, hogy a piacgazdaságokban nehezen kiküszöbölhető ciklikus mozgások nálunk sok tekintetben eltérő módon jelentkeznek. A klasszikus piacgazdasági modellben eléggé természetesen és magától értetődően kapcsolódik össze a gazdasági fellendülés, a gazdasági növekedés gyorsulása a lakossági jövedelmek és a fogyasztás növekedésével. A 2000 után jelentkező dekonjunktúra az EU-országok legtöbbjében egy százalék alá mérsékelte a gazdasági növekedés ütemét, és a beköszöntött gazdasági pangás magával hozta a lakossági jövedelmek és a fogyasztás jelentős mérséklődését is. És fordítva, a lassan beinduló konjunktúra minden bizonnyal meghozza a lakossági jövedelmek és a fogyasztás emelkedését.
Nálunk mintha a piacgazdaság törvényszerűségei, összefüggései alapvetően másként érvényesülnének: 1998-2000 között a magyar gazdaság az utóbbi évtizedek legmagasabb növekedési dinamikáját produkálta, miközben a reálbérek, a reáljövedelem és a fogyasztás bővülése alig érte el a növekedési ütem felét. Az előző kormány aranyszabályként kommunikálta, hogy a reálbérek növekedése a mindenkori gazdasági növekedésnek mintegy fele lehet. Bár ilyen gazdasági törvényszerűség persze nincsen, de a feltörekvő gazdaságokban a versenyképesség ilyen módon történő segítése nemcsak lehetséges, de kívánatos gazdaságpolitikai törekvésnek tekinthető. Érdekes módon azonban a világgazdasághoz ezer szállal kapcsolódó, egyértelműen az export bővülésére alapozó magyar gazdaságban a már egyértelműen érzékelhető és kibontakozó világgazdasági dekonjunktúra idején szinte varázsütésre került előtérbe a bérfelzárkózás - egyébként méltányolandó és aligha vitatható - követelménye. A politikai indíttatású, a 2002. évi választások által motivált jövedelempolitika eredőjeként 2001-2003 között a reálkeresetek több mint 30 százalékkal, a lakossági fogyasztás pedig közel negyedével bővült, miközben a GDP együttes bővülése alig haladta meg a 10 százalékot, és fokozatosan gyengült. 2004-ben, és várhatóan az azt követő években fokozatos növekedésgyorsulásra számíthatunk, ugyanakkor a reálkeresetek és általában a lakossági jövedelmek csak szerény mértékben nőhetnek, sőt 2004-ben inkább a stagnálásra jellemző helyzetre számíthatunk.
Magyarországon tehát a normális gazdasági ciklusokhoz képest olyan sajátos trendek kezdenek meghonosodni, hogy a gazdasági konjunktúra idején a reálkeresetek és a lakossági fogyasztás rendre és számottevően elmarad a gazdasági növekedés ütemétől, és a dekonjunktúra idejére esik a jövedelmek és a lakossági fogyasztás dinamizálódása.
Jogosan vethető fel, hogy mi ebben a probléma. Végtére is a ciklus egészét tekintve valamilyen növekedéshez kialakul és hozzárendelődik egy jövedelem- és fogyasztásnövekedési ráta. Megítélésem szerint azonban ha tartósan jellemző maradna ez a magyar sajátosság, súlyos növekedési deficiteket hozna és tovább erősítené azt a nem kívánatos látszatot, hogy a jövedelmek és a lakossági fogyasztás bővülése nem a gazdasági növekedéshez kapcsolódik, hanem az éppen kormányzó elit kényétől-kedvétől, pontosabban a gazdasági ciklusokhoz nem igazodó választási ígéretversenytől függ. A számunkra adottságként jelentkező világgazdasági és a politikai indíttatású ciklus együttes jelentkezése határozottan gyengíti a magyar gazdaság növekedési potenciáljának maradéktalan kihasználását. A 2001-2003 közötti reálkereset-növekedés a dekonjunktúra idején nem segítette, hanem egyértelműen rontotta a magyar gazdaság exportteljesítményét, miközben a fogyasztás dinamizálódásán keresztül megnövelte az importot. A kialakuló sajátos magyar növekedési ciklus a társadalom motiválása oldaláról is igen károsnak bizonyulhat.
Ismerve a jelenlegi magyar politikai szembenállást és az ország szétszakítottságát, a szomorú az, hogy talán könnyebb feladatnak tűnik a világgazdasági ciklusok befolyásolása, módosítása, mint a minden gazdasági racionalitást nélkülöző politikai, választási ciklusoktól megszabadítani a hazai gazdaságot.
