A Shell oroszországi tündöklése és bukása

Moszkvában bejelentették, hogy a Szahalin 2. projektben részt vevő brit–holland Shell a lelőhely kiaknázására létrehozott Sakhalin Energyben meglévő 55 százalékos tulajdonrészének 25-30 százalékát átadja a Gazpromnak. A brit Economist által „Gazpromisztánnak” nevezett orosz gázóriás vezetői siettek bejelenteni, hogy a Sakhalin Energy többi tulajdonosától még további 10-20 százalékos részvénycsomagot fognak összegereblyézni.

A brit–holland vállalat nem kis részt a saját mohóságának köszönheti, hogy befektetett dollármilliárdjai nagy részét elveszítheti. Az eredeti megállapodás úgy szólt, hogy a tízmilliárdos befektetés megtérülését követően a Shell és az orosz állam fele-fele arányban osztozik az évi 9,6 millió tonna helyben cseppfolyósított gázból származó profiton. A Shell azonban a tízmilliárd dolláros eredeti költségvetést váratlanul 22 milliárdra módosította, ez újabb – az elnökválasztás körüli sorsdöntő – évekre megfosztaná a Kremlt a mesés bevételtől.

A szénhidrogén és a vezeték építéséhez szükséges anyagok ugrásszerűen megnövekedett világpiaci ára kétségtelenül indokolttá tette a költségvetés módosítását. Azt azonban Moszkvában már kifejezetten arcátlanságnak tekintették, hogy a Shell több mint kétszeresére emelte a tervezett ügyvédi költségeket, a beruházásokkal kapcsolatos utazásokra, valamint a külföldi alkalmazottak bérére szánt összegeket.

Erre olyasvalaki hívta fel a nyilvánosság figyelmét, akinek általában a KGB-s múltjára szoktunk emlékeztetni – pedig személyes sorsa, de a világgazdaság szempontjából is legalább olyan fontos az az évtized, amelyet a Szovjetunió felbomlását követően nyugati országokkal kötött nagy volumenű gazdasági, főleg privatizációs ügyletek lebonyolításával töltött. Igen, Vlagyimir Putyin volt az, aki a tévékamerák előtt felsorolta a Shell költségvetésének eltúlzott számait. Az orosz államfő – már-már menetrendszerűen – pontosan egy hónappal azt követően foglalt állást a hazájában dollármilliárdokat befektető nyugati vállalatok ügyében, hogy a Jukosz-ügyben néha a sztálini igazságszolgáltatás gyakorlatát idéző ügyészség után most a Kreml új, 2006-os pörölyének szerepét játszó Oleg Mitvol, a környezetvédelmi felügyelet helyettes vezetője először megvádolta a Shellt a beruházás során keletkezett súlyos környezeti károk miatt. A környezetvédelmi hatóságok korábbi kedvező szakvéleményét Mitvol szeptember 18-án helyezte hatályon kívül. Putyin október 18-án fejtette ki véleményét. A december 6-án zárult újabb vizsgálat pedig már többek között 519 folyó súlyos környezeti ártalmát rótta fel a Shellnek.

Minapi nyilatkozatából kitűnően a néhány hét alatt nemzeti hőssé – kollégái szemében botrányhőssé – vált Oleg Mitvol érdekes módon már azt is tudja, hogy az ügyészség március elején adja át a bíróságnak a Shell ügyét, és a készülő perben az orosz állam (nyugati jogtanácsosok javaslatára) 30 milliárdos kártérítést követel. Az ügyészségi vizsgálat eddig 100 ökológiai és munkajogi törvénysértést állapított meg a Shell szahalini tevékenységében. Nincs adat arra nézve, hogy arányos-e ez az összeg a környezetszennyezés elhárításához szükséges költségekkel. Sejtelmünk sincs továbbá arról, hogy a helyi lakosság elemi érdekeire évtizedek óta fitytyet hányó hatóságok vajon a súlyos károk elhárítására fordítják-e a megítélt összeget. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy a pert a Shellnek a Szahalin 2. költségeire vonatkozó újabb, módosított dokumentációjának beadásához időzítették.

Ügyes, mondhatjuk erre. És jogos is, hiszen kétségtelenül elérkezett az idő az orosz nemzeti vagyon újbóli „összeszedésére”. (Bármilyen furcsa, a birodalmi nosztalgia szublimálódik ebben a furcsa szóban, amelyet néhány napja Oroszországban lépten-nyomon hallani lehetett a Szovjetunió felbomlásának 15. évfordulójával kapcsolatos megemlékezéseken: „Jelcinék – úgymond – elherdálták a földeket, amelyeket őseink évszázadokon át összeszedtek…”)

Az energetika szempontjából a végéhez közeledő esztendő egyik fő tanulsága mindenesetre az, hogy a nyugati nagybefektetőket kiebrudalják az oroszországi lelőhelyekről. De hogyan tovább? Mihez kezd a közismerten súlyos forráshiánnyal küszködő Gazprom?

Az évi 80 milliárd köbméter földgáz kitermelésével kecsegtető, de rendkívül nehéz terepként számon tartott Barents-tengeri Stokman lelőhely bontakozó története adhatja meg erre a választ. A Gazprom vezetése a múlt hét keddjén úgy döntött, hogy a nyugati vállalatoknak a beruházás fejében felajánlott tulajdon helyett – ezt a tendert visszavonták – a Szevmornyeftyegaznak, a licencbirtokos leányvállalatának adja a kitermelési megbízást. Szeptemberben még úgy volt, hogy az orosz cég jövő tavasszal választ beruházó partnert az amerikai Chevron és a ConocoPhilips, a francia Total, valamint a norvég Statoil és Hydro között, azzal a feltétellel, hogy a szerencsés kérő az oroszokat fele-fele arányban beveszi a főleg észak-amerikai exportra szánt földgáz értékesítésébe.

A Gazprom most úgy döntött, hogy külföldi cég csak alvállalkozóként vehet részt a Stokman 2013-tól igazán jövedelmező kiaknázásában. A Total azonnal nemet mondott, a norvégok ellenben készek a tárgyalásra. Kevéssé életszerű azonban, hogy tulajdonjog nélkül, csupán készpén-zért akár egyetlen nyugati cég is az oroszok rendelkezésére bocsátaná szupermodern technológiáját, amely nélkül pedig ez a projekt nem fog működni. Tíz-tizenöt esztendővel a nyugati vállalatokat kedvező helyzetbe hozó posztszovjet vadprivatizáció után tehát ott tartunk, hogy az a külföldi cég kerülhet be az orosz piacra, amelynek van veszíteni való tőkéje és hazardírozó kedve.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa