Milton Friedman kiegészítette John Maynard Keynest
Egy szempontból Milton Friedman sztárnövendéke, utódja és kiteljesítője volt Keynesnek, illetve a munkásságának. Keynes A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című könyvében rakta le azokat az elméleti alapokat, amelyeket ma csaknem az összes makrogazdasági szakember alkalmaz. A kidolgozott keretrendszer több fontos fogalmon nyugszik, például a kiadáson és a keresleten, a kiadások összetevőinek meghatározóin, a rövid lejáratú kamatokhoz kapcsolódó likviditási preferenciákon. A szerző emellett feltárta azt a követelményt, hogy a kormányoknak nagy erejű és stratégiai súlyú intervenciókat kell végrehajtaniuk, hogy a gazdaságot mozgásban tartsák, és elkerüljék a gazdasági depresszió szélsőségeit, a mániákus túlzásokat. Mindezt Friedman egyszer azzal a kijelentésével méltatta, hogy „mostanra mindannyian keynesiánusok lettünk”.
Keynes elmélete azonban nem volt teljes. A foglalkoztatást, a kamatokat és a pénzt elemezve nem foglalkozott az árak elméletével. Keretrendszerét Friedman egészítette ki az árakról és az inflációról szóló tételeivel, amelyeket arra alapozott, hogy létezik a munkanélküliségnek egy természetes rátája, a kormányok pedig csak bizonyos határig tudják stabilizálni a gazdaságot a hosszú távú növekedési trend mentén. Ha ezen a határon a gazdaságpolitika túllép, akkor ellenőrizhetetlen és destruktív inflációt válthat ki.
Egy fontos szempontot illetően Friedman korrigálta Keynes nézetrendszerét. A nagy gazdasági válság idején szerzett tapasztalatok arra vitték Keynest és ortodox követőit, hogy alábecsüljék a monetáris politika súlyát és szerepét. Friedman 30 éven át munkálkodott azon, hogy ebben a kérdésben helyreálljon az egyensúly, ennek a törekvésnek lett a terméke az Anna Schwartz közreműködésével készült hatalmas munkája, Az Egyesült Államok monetáris története.
Egy bizonyos nézőpontból Friedman ádáz elméleti ellenfele volt Keynesnek és a követőinek. Abban mindketten egyetértettek, hogy a magángazdaság elviselhetetlen instabilitásnak lehet kitéve, ha magára hagyják, ez szükségessé teszi a kormány erőteljes, de korlátozott beavatkozását, a makrogazdaság hatásos menedzselését. Míg azonban Keynes számára az volt fontos, hogy a kormány kiadásait és a magánberuházásokat sikerüljön egy bizonyos szinten tartani, addig Friedman számára a pénzellátás – tehát az üzleti világ és a háztartások mobilizálható vásárlóerejének – stabilizálása volt a kulcselem.
Erről bárki mondhatná, hogy jelentéktelen technikai különbségről van szó. Egy olyan véleménykülönbségről, amely a világ működéséről vallott eltérő felfogáson alapul, amit empirikus kutatásokkal át lehet hidalni. Mondhatná ezt akárki, és félig igaza is lehet. Az eltérés azonban a Keynes és Friedman morális és filozófiai felfogása közötti óriási szakadékot takar.
Keynes önmagát a beavatkozástól mentes gazdaság – a „laissez-faire” – ellenségének tartotta, és mindig is a közhatalom által ellátott gazdaságirányítás híve volt. Úgy vélte, hogy jó képességű és jószándékú kormánytisztviselők ki tudnak dolgozni olyan gazdasági intézményi rendszert, amely működését tekintve felette áll a piacnak, vagy különféle adókkal és szubvenciókkal kényszeríthet ki a piacinál jobb eredményt. Egyszerűen nem igaz, hogy a piac szereplőinek magánkezdeményezése igazodik és kötődik a közjóhoz – érvelt. Keynes a technokráciában hitt, abban, hogy hozzáértő szakemberek – a belülről jövő jó hatására – képesek olyan intézmények megtervezésére és működésük finomhangolására, amelyekkel megteremthető az általános prosperitás. E nézeteket maradéktalanul képviselte az IMF és a Világbank Bretton Woods-i létrehozatala során.
Friedman ádázul szembeszállt ezekkel a nézetekkel. Mint vallotta, a magánpiacokon megnyilvánuló érdekek általában jól igazodnak a közjóhoz, a jelentősebb piaci zavarok ezzel szemben csak kivételnek számítanak, és a „laissez-faire” jó első megközelítésnek tekintendő. Hitte ezenkívül, hogy az állam akkor sem tud megoldást kínálni, ha a magánérdek nincs összhangban a közjóval. A kormányok hibái nagyobbak és szörnyűbbek, mint a piac súlyos zavarai, mert a korruptak alkalmatlanok, és mivel a hivatalnoki állomány olyanokból áll, akik szeretnek másoknak parancsolgatni.
Ezen túlmenően Friedman azt is vallotta, hogy van abban valamilyen értékes többlet, ha az emberi szabadságnak nagyobb mozgásteret engedünk, akkor is, ha a piaci egyensúly nem a társadalmi jóléti hasznosság szerinti optimumnál következik be, és ha a kormányok a beavatkozásukkal puszta hasznossági szempontból javítani tudnának a helyzeten. Összességében hitte, hogy mindig van abban valami rossz, ha a kormányok parancsolnak az embereknek vagy utasítják őket – még akkor is, ha éppen tudatában vannak, hogy miért teszik azt.
Azt nem tudom, hogy az orientációjuk alapjait illetően Keynesnek vagy Friedmannek volt-e inkább igaza. Azt azonban gondolom, hogy a kettejük nézetei közötti feszültség értékes hajtóerőnek bizonyult az utóbbi száz év emberi haladása számára.
A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtanprofesszora
Copyright: Project Syndicate, 2006 @ www.project-syndicate.org
