Új év, új gázháború - nehéz ellenféllel

Az egy évvel korábban kitört nemzetközi pánik lélektani következményei máig hatnak. Megmutatkoznak a Gazprom azóta egekbe – 300 milliárd dollár fölé – szökött piaci tőkeértékében éppúgy, mint abban, hogy a mamutcég agresszív terjeszkedése ellen 2006 folyamán még kézzel-lábbal tiltakozó EU-tagállamok közül az év végére Ausztria, majd Franciaország is kapitulált. Nyugati szomszédunknál a Gazprom résztulajdont szerzett az elosztórendszerben, a Gaz de France pedig hozzájárult, hogy jövő októbertől az oroszok közvetlenül a francia fogyasztóknak is szállítsanak, lefölözve az energia busás kiskereskedelmi profitját.
A nyugati országokkal és a volt szovjet tagköztársaságokkal szemben Fehéroroszország idáig rendkívüli előnyöket élvezett: az orosz belföldi árnál is olcsóbban, ezer köbméterenként 46,68 dollárért kapta a „kék energiát”. Minszk 2002-ben érte el a kedvezményezett státust, amikor kormányközi szerződésben vállalta, hogy vegyes vállalati formában teljes földgázvezeték-hálózatát átengedi a Gazpromnak.
Alekszander Lukasenko fehérorosz elnök azonban becsapta Moszkvát: a vegyes vállalat azóta sem jött létre. Igen ám, de Alekszej Millert, Putyin elnök bizalmasát – aki 2000 márciusa óta a szovjet gázipari minisztériumból lett Gazprom kisíbolt vagyonának java részét visszaszerezte – nem olyan fából faragták, aki belenyugszik a vereségbe. Már az idén márciusban bejelentette, hogy 2007. január elsejétől Minszk 200 dollárért kapja a kék energiát.
A téeszelnökből lett – hol Hitlert, hol Sztálint dicsőítő – minszki diktátor azonban, mint már annyiszor, hazardírozott. Azért feszítheti a húrt, mert teljes egészében blokkolni tudja a Jamal–Európa vezeték Nyugatra, elsősorban Lengyelországba irányuló forgalmát. Minszk nemhiába ragaszkodik huzamosabb ideje ahhoz, hogy minden évben együtt, egy időben kössék meg az egyezményt a Fehéroroszországba irányuló földgázexportról és a tranzitdíjról. Így fordulhatott elő, hogy ma – exportmegállapodás hiányában – tranzitegyezség sincs. Ebben az esetben pedig Minszk csempészárunak tekintheti és leállíthatja a Nyugatra szánt földgáz továbbítását. Sőt, el is kobozhatja azt. Ennek technikai akadálya sem lehet, mivel mindmáig megvannak azok a leágazások, amelyek a Jamal–Európa vezetéket összekötik a fehérorosz hálózattal, a Beltranszgazzal.
Lukasenkónak nincs vesztenivalója ezzel az üggyel, hiszen őt már minden európai országban szalonképtelennek tartják: szégyenszemre még beutazóvízumot sem kaphat. A Kremlnek ellenben semmi sem hiányzik kevésbé, mint hogy tovább csökkenjen az egy évvel ezelőtti orosz–ukrán gázháború nyomán drámaian megtépázott presztízse, amelyet az euroatlanti világban számos kormány közeli médiumban hisztérikus oroszellenességgé duzzasztottak a közelmúlt homályos politikai gyilkosságai, Anna Politkovszkaja újságíró lemészárlása, majd az átállt orosz titkosszolgálati tiszt, Alekszandr Litvinyenko ellen elkövetett londoni merénylet.
Ezért Millerék hetek óta óvintézkedések sorát hozzák az európai szállítások biztosítására. Jó előre feltöltötték az összes rendelkezésükre álló németországi tározót, és szokásuktól eltérően nyilvánosságra hozták a kuliszszák mögött folyó tárgyalások részleteit is. A világ megtudhatta, hogy a Gazprom-vezetés tőle szokatlan, ráadásul igen komoly engedményeket tett. Hajlandók elfogadni, hogy a 200 dollárban megszabott tonnánkénti árból 30 dollárt Minszk négy éven keresztül a Beltranszgaz részvényeivel törlesszen – így 2010-re Oroszország birtokolná a geopolitikailag is kulcsfontosságú vezetékrendszer 50 százalékát.
Később elfogadták a Beltranszgaz Minszk által megjelölt ötmilliárd dolláros értékbecslését, noha független szakértők maximum 3,3 milliárdban jelölték meg ezt az összeget. Millerék már abba is beleegyeztek, hogy 2007-ben csak 75 dollárt kapjanak a földgázért – ami az idei 20 milliárd köbméteres importot alapul véve csaknem 1,9 milliárd dolláros injekciót jelentett volna a fehérorosz gazdaság számára.
Ezeket az adatokat Alekszandr Medvegyev, a Gazpromexport máskor „kemény fiúként” tárgyaló igazgatója szellőztette meg, széttárva a karját: „Mi kimerítettünk minden tárgyalási lehetőséget, miközben fehérorosz részről ismét az a furcsa igény merült fel, hogy a földgáz ottani ára megfeleljen a (szomszédos – G. Á. ) szmolenszki területen érvényben lévő 75 dolláros árnak, s még ennek a 30 százalékát is Beltranszgaz-részvényekkel akarják törleszteni”. „Megállapodás nélkül – tette hozzá Medvegyev – se technológiai, se jogi alapja nem lesz annak, hogy földgázt exportáljunk Fehéroroszországba.”
Azért nem eszik olyan forrón a kását. A Gazpromnak a posztszovjet térségben példátlan engedékenysége mögött a Kreml számára túlságosan fontos politikai célok húzódnak meg. Moszkvában nem véletlenül vették elő mostanában újra az Oroszország–Fehéroroszország államszövetség régóta lebegtetett tervét. A Moszkvának mind gazdaságilag, mind a nemzetközi politikában rendkívül előnytelen unió lehetővé tenné Putyin orosz elnök számára, hogy a harmadik elnöki ciklusát kizáró orosz alkotmány előírásait megkerülve megválasztassa magát az új állam első emberének. Más nemigen magyarázhatja azt a gazdasági szempontoktól idegen új moszkvai ajánlatot, miszerint a földgázszállítások folytatása lehetővé válna, ha Minszk elfogadná a Kremlnek az fehér-orosz unió létrehozására támasztott feltételeit. Többek között az egyesülésről már 2007-ben – tehát Putyin második elnöki ciklusának lejárta előtt – megtartott referendum ötletét.
Kérdés, hogy ennek a furcsa kötélhúzásnak lesz-e, lehet-e egyáltalán győztese.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa