Feszültség az utódállamok és Moszkva között

A Kreml propagandagépezete kiválóan működött: a Putyin elnök és Fradkov miniszterelnök által is többször rendkívül kínos incidensnek minősített kőolajválságot a leginkább érintett országokban szinte abban a pillanatban befejezettnek tekintették, hogy a hírügynökségek világgá repítették a fehérorosz és az orosz államfő közötti telefonbeszélgetés hírét.

Vagyis sikerült olyan benyomást kelteni a világban, hogy Vlagyimir Putyin közbelépése egyet jelent a probléma megoldásával.

Valójában azonban 48 óra telt el az után, hogy az orosz államfő a Kreml-beli dolgozószobájának orosz címerrel ékesített – még a Sztálin-korszakban kialakított és azóta is a hatalom emblematikus jelképének tartott – híres fehér K vonalainak egyikén hajlandó volt fogadni régóta leplezetlen ellenszenvvel kezelt minszki kollégája hívását.

A keserves, maratoni tárgyalásokkal telt 48 óra alatt az orosz kormány legkeményebb minisztereinek is csak roppant nehezen sikerült rákényszeríteniük a Lukasenko elnöktől rettegő fehérorosz tárgyalódelegációra, hogy Minszk visszavonja a válság alatt született 40 elnöki utasítást és 20 kormányrendeletet. Ezek főleg az orosz behozatalra kirótt vámról szóltak, és German Gref gazdasági miniszter az első számítások szerint társaival együtt két nap alatt mintegy félmilliárd dollárt spórolt meg az orosz üzleti életnek.

Örvendetes, hogy a Fehéroroszországba exportált sör és csokoládé után az orosz exportőröknek a jövőben mégsem kell vámot fizetniük. De legalább ilyen örvendetes lenne, ha azt is tudnánk, hogy vajon lemondott-e a „fehérorosz türkmenbasi” a hazája területén idáig ingyen állomásoztatott orosz rakétaelhárító rendszer és az orosz atommeghajtású tengeralattjárók működését irányító állomás kilátásba helyezett, több millió dolláros bérleti díjáról.

Mivel az ilyen és ehhez hasonló kérdések tisztázatlanok maradtak, Moszkvában sokkal kevésbé optimistán értékelik a „tíznapos háború” ez idáig ismert fejleményeit, mint a nyugati világ érintett országaiban. Az orosz elemzők többsége szerint „korai győzelmi harsonát fújni”, mert „csupán annyi történt, hogy Minszk engedett Moszkva nyomásának, és felújította az orosz kőolaj exportját”.

Oroszországban sokan úgy vélik, Lukasenko „megérezte a vérszagot”. A történtekben a saját „egy lépés előre, két lépés hátra” politikája igazolását látja, és néhány hónap múlva újra konfliktust provokál. „Lelki alkatánál fogva Lukasenko nem mindig hajlik a racionális viselkedésre” – mondogatják Moszkvában. „Mostantól pedig drámaian csökkenni fog a Kreml játéktere a fehérorosz belpolitikai helyzet befolyásolására.”

Oroszországban a válság nemzetközi következményeit is borúlátón ítélik meg. Angela Merkel német kancellárnak az EU soros elnöki minőségében az oroszokkal szembeni bizalom megrendüléséről tett éles kijelentései óta a most már szinte szitokszónak számító „schröderizmus” totális visszaszorulására számítanak. Vagyis az orosz energiát importáló országok nem versengenek többé a Kremllel való jó viszony elvtelen demonstrálásában, mert legalábbis kétségesnek bizonyult ennek a politikának a hozadéka.

Moszkvában a Putyin-admi-nisztrációnak a szovjet utódállamokkal folytatott politikáját is kezdik bírálni. Az elemzők szerint káros és felesleges tovább élezni a viszonyt Tbiliszivel. Hiszen úgysem lehet kiédesgetni az oroszellenes nyugati szövetségből a kis országot, amely részben már a szomszédos Azerbajdzsánból fedezi energetikai szükségleteit.

A Moszkva és Washington között ez idáig kiegyensúlyozott politikát folytató Ilham Alijev azeri elnök a napokban ugyancsak elzárkózott a felemelt árú orosz kőolaj és földgáz importjától. Közölte azt is, hogy nem fogadják többé az Oroszországból érkező kőolajat. (A két bejelentéssel egy időben beszüntették a két nagy orosz tévéadó azerbajdzsáni adását.)

A térségben, a Moszkva immár egyetlen szövetségesének tartott Örményországban az oroszok bagóért megszerezték a teljes energetikai infrastruktúrát – hogy lehetetlenné tegyék a konkurens Irán exportját. Jereván így nem tud más forrás után nézni. Nem csoda, hogy a megduplázódott orosz energiaárak növelik a Robert Kocsarjan elnök feltétlen orosz orientációját bíráló politikusok népszerűségét.

Közép-Ázsiában sem egyértelműen eredményes a Kreml energiapolitikája. Nurszultan Nazarbajev kazah elnök mostanában például – új nemzeti programként is megfogalmazva – „diverzifikálni” igyekszik a kazah föld kincseivel való gazdálkodást. A kazah fővárosban minap lezajlott drámai kádercserék is ezt a trendet igazolják. Egy vehemensen Kína-barát politikus lett a hatalmas ország miniszterelnöke. Az euroatlanti intézmények helyett a tényleges döntéseket hozó kazah biztonsági tanácsot pedig mostantól az a Kanat Szaudabajev irányítja, aki hosszú éveken át hazája amerikai nagykövete volt. Ugyancsak a Nyugattal való kapcsolat fejlesztésének feltétlen híveként ismerik Marat Tazsint, a külügyek új irányítóját. Moszkvában úgy vélik, a ravasz közép-ázsiai posztkommunista kalifa a kormányátalakítással finom jelzést küldött a Kremlnek.

Miközben a volt szovjet tagköztársaságok a Kaukázustól Közép-Ázsiáig igyekeznek lazítani az energetikai kapcsolataikat Moszkvával, az ENSZ január elején nyilvánosságra hozott jelentése éppen az energiaár-robbanás miatt fellendült orosz gazdasággal való élénk kapcsolatuknak tulajdonítja, hogy ma Kína mellett a volt Szovjetunió a világ legdinamikusabban fejlődő régiója: az oroszországi vásárlóerő a volt tagköztársaságok áruját szinte minden mennyiségben felszippantó piaca. A csökkenő kőolaj- és földgázáraktól, de a nyugati világ Oroszország-politikájától is függ, hogy meddig.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa