A jegybanki vezetők titokzatos nyelvezete

Greenspan úr erősen hitt abban, hogy a gyakorlatban, főleg pedig az elméletben (hiszen egyáltalán ki az, aki képes az ő elméletét megérteni?) a központi banki vezetőknek homályos, tekervényes dialektusban kell beszélniük. Ezzel összefüggésben az magának a világosságnak a netovábbja volt, amikor a delphi jósdában Lídia királyának kijelentették, hogy „egy nagy királyságot fog lerombolni, ha megtámadja Perzsiát”.

A „greenspani nyelvezet” alkalmazása mellett volt egy régi jó érv: a választók és a politikusok egyaránt közelre tekintők és rövidlátóak, mert mindig csak az alacsonyabb kamatokkal járó előnyöket látják és fogják fel: egy kicsivel nagyobb keresleti nyomást, ennek folytán több termelést, foglalkoztatást, magasabb béreket és profitokat, mindezt már rövid távon. Az ennek nyomán elkerülhetetlenül jelentkező stagflációt vagy nem akarják látni, vagy cinikusan közömbösek iránta. A központi bank szerepe ezekben a helyzetekben – Greenspan egyik távoli elődje, William McChasney Martin szerint – az, hogy „idejekorán eltegye a bóléstálat, még mielőtt a buli nekilendülne”, utalva az alacsony kamatok idejében történő megemelésére.

De – folytatódott az érvelés – a Fed nem mondhatta meg világosan és érthetően megfogalmazva, hogy éppen ezt teszi, mert akkor a választók és a politikusok megértenék a központi banki vezetők nyilatkozatait, majd destruktív inflációs politika folytatására kényszerítenék őket, és ez mindenki számára rossz lenne, hosszú távon mindenképpen. Ha pedig homályos és tekervényes a kifejezésmód, akkor a kívülállók közül csak azok – újságírók, politikusok, kutatók – lesznek képesek az elmondottak megértésére, akik behatóan tanulmányozták az adott nyelvezetet és a szakterület ügyeit. Az említett csoportok tagjai cserébe (a ritka kivételtől – mint például a különutas William Greider – eltekintve) valamennyien arra vannak késztetve, hogy megértsék és jóváhagyják a „greenspani nyelvezetnek” mint olyan lényeges eszköznek a használatát, amely lehetővé teszi a jegybankok számára az árstabilitás fenntartását.

Ma már széles körben és általánosan egyetértenek abban, hogy a fenti érvelések nem állják meg a helyüket, ha egyáltalán valaha is megállták. A választók és a politikusok szemlátomást félnek az inflációtól, és készek arra, hogy elfogadjanak időnkénti recessziót és a természetes rátája feletti munkanélküliséget, mint ami a szükséges és jótékony hatású, hosszú távú árstabilitási politika szerencsétlen, de elkerülhetetlen következménye. A monetáris politikáról szóló vita ily módon gyümölcsöző és produktív lehet, akkor is, ha az – a résztvevők körét tekintve – már régen túllépett azokon, akik megtanulták a „greenspani nyelvezetet”.

Mindezek folytán a világgazdaság észak-atlanti, központi régióiban a központi bankok magukévá tettek egy „transzparencia”-kezdeményezést, hogy szélesebb körben tegyék ismertté és világossá szervezetük céljait, a jövőre vonatkozó előrejelzéseit, a műveleteiket és a követendő monetáris politikát. Ezt téve a jegybankok a közgazdászok azon alapvető készségére és felfogására alapoznak, hogy a több információ mindig jobb, mint a kevesebb, továbbá, hogy az egyének jól meg tudják ítélni, mit kell tudniuk, amit pedig tudnak, azt helyesen értékelik, és képesek megfelelő perspektívába helyezni.

Az utóbbi időben azonban – különösképpen az elmúlt hónapokban – fokozódott a jegybanki vezetők kétkedése a „transzparencia”-kezdeményezés hasznosságát illetően. Minél többet beszélnek és minél világosabbá teszik az általuk használt nyelvezetet, annál inkább túlzottan és nem megfelelően reagálnak a piacok az olyan nyilatkozatokra, amelyek egyáltalán nem is számítanak hírnek. Imigyen a több információ nem nagyobb tudáshoz, hanem nagyobb zavarhoz vezet.

Ránk, közgazdászokra nehéz idők járnak, ha ki akarjuk találni, miért van olyan erős statikus töltés a kommunikációs csatornákon. Miért voltak a pénzügyi piacokon olyan sokan biztosak abban, hogy a március végi Fed-ülésről kiadott nyilatkozat egy közeli kamatemelést hirdetett meg, holott (mint az intézmény kifejezetten megállapította) csak lehetőséggé vált az, ami korábban valószínűtlennek látszott? Miért olyan buzgók a kábelcsatornák személyiségei annak eltúlzásában, hogy a jegybankok milyen gyorsan változtatják meg nézeteiket a várható jövőt illetően? A pénzügyi piacok szereplői miért a televíziós szakértők ajánlásai alapján kereskednek, holott egy kis utánaszámolással rá lehetne jönni, hogy a nyereség alacsonyabb, mint a gyakori tranzakciók ügyleti költségei?

Ezekre a kérdésekre nincsenek válaszaink. Így azt sem tudjuk, hogy a központi banki vezetőknek ajánlanunk kellene-e, hogy polírozzák fel a „greenspani nyelvezetüket”.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora, volt pénzügyminiszter-helyettes

Copyright: Project Syndicate, 2006 @ www.project-syndicate.org