A vegyes modell előnyei
Az egészségügyi piacon a kínálati, gyógyítói oldal a meghatározóbb, emiatt a normál kereslet-kínálat szabályai szerint működő versenypiac nem a hatékonyság optimumát éri el, az állami szerepvállalás megkerülhetetlen. Bár a tisztán piaci alapon működő egészségügyi rendszer sehol sincsen, és a hazai rendszer az állami dominanciához közelít, érdemes tisztában lenni azzal, milyen következményekkel számolhatnánk versenypiaci működés esetén.
A Nemzetközi Valutaalap egyik idevágó tanulmánya idéz egy olyan felmérést, amelyet a 70-es években végeztek az Egyesült Államokban. Ebben arra az eredményre jutottak az elemzők, hogy a kereslet árrugalmassága a beteg esetében (0,2–0,4 között) kisebb, mint a kínálat esetében (0,5), ennek következtében a gyógyítói piacnak érdeke, hogy minél magasabb árat érjen el, még tisztán magánfinanszírozás esetén is. Más szóval, a magánfinanszírozás nem oldja meg – jobb esetben segítheti – az egészségügyi költségek kordában tartását. Ez a piaci sajátosság indokolja, hogy az orvos által „indukált kereslet” megnevezést szokták használni a kínálat helyett. Nem találunk azonban kedvezőbb véleményt a tisztán államilag irányított rendszerekről sem. Itt a nem megfelelő ösztönzők révén alacsony minőségi színvonal és az igényekhez nem alkalmazkodó kapacitások okoznak problémát.
További szempont, hogy a kapacitások tekintetében a területi egyenlőséget sem a magán-, sem az állami irányítás nem garantálja, mivel nincs olyan mechanizmus, amely bármely rendszerben a kapacitásokat a gyógyítás hatékonysága szempontja alapján rendezné. A jövedelmek, illetve a szűrőállomások területi aránytalansága miatt a betegek gyógyítása nem ott történik, ahol arra a legnagyobb szükség van. Ehhez elegendő rápillantani egyes betegségtípusok területi különbségeire.
Az egészségügyi piac finanszírozása esetében szintén sem a tisztán magánbiztosítói, sem a költségeket minden korlát nélkül finanszírozó állami megoldás nem megfelelő, vegyes, de szolidáris rendszerre van szükség. A magánbiztosítói finanszírozás számos hibája közül a legnagyobb veszélyt a biztosítási piacok általános hiányossága jelenti, azaz, hogy piaci versenyben a legkisebb kockázatot jelentő ügyfelek (alacsony életkor, magas jövedelem) biztosítják a legmagasabb nyereséget, így a biztosítók számára érdemes ilyen csoportokra összpontosítani. Az Egyesült Államokban az összes egészségügyi kiadás egynegyedét a lakosság egy százalékára költik, míg a költségek fele a lakosság 97 százalékára jut.
A költségek kordában tartására az IMF említett tanulmánya a költségvetési kiadási korlátok megkeményítését tekinti hatékony eszköznek. Az elmúlt évtizedek adatai azt mutatják, hogy a fejlett országok közül azokban sikerült keretek közt tartani az egészségügyi kiadások növekedését (értsd: nem gyorsult a növekedésük a múlt század második felében), ahol ilyen intézkedések történtek. Mára az Egyesült Államok a bruttó hazai termék 15-16 százalékát fordítja egészségügyre, holott az 1960-as években a többi fejlett országhoz hasonlóan ez az arány 4-5 százalék volt. Az állami rendszert előtérbe helyező országokban, például Kanadában, Németországban „csak” 8-10 százalékig emelkedett ez az arány.
A magyar adatok fejlett országokéival való összevetésében egyrészt azt látjuk, hogy a költségvetésből finanszírozott egészségügyi kiadások alacsonyak (a bruttó hazai termék 6-7 százaléka). A Magyarországon 1000 lakosra jutó 3,1 orvos az EU-átlagnak megfelel, de Kanadáénál magasabb (2,1 orvos) érték, míg a kórházi ágyak 1000 lakosra jutó 9,8-es értéke lényegesen meghaladja az EU átlagát (3,9 ágy), illetve Kanadáét (3,1 ágy) is. Ez azt mutatja, hogy a finanszírozás formája mellett számos más szempont alapján is volna mit javítani az egészségügyön.
A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza
