Az új kínai gazdasági modellen mindenki nyerhet

Kínában ma új gazdasági modellről beszélnek, miután az előző óriási sikert hozott: 30 éven keresztül 10 százalék körüli éves növekedéssel, ezzel százmilliókat lehetett kiemelni a szegénységből. A változások nemcsak a statisztikából látszanak, hanem az emberek országszerte látható arckifejezéséből is.

Nemrég meglátogattam egy távoli hegyi falut az ország egyik legszegényebb környezetében, amely kilométerekre volt a legközelebbi aszfaltozott úttól. Áram azonban volt, ezzel együtt pedig nemcsak televízió, hanem internet is. A növekvő jövedelmek egy része a tengerparti ipari körzetekbe települt hozzátartozóktól származik, emellett azonban a helybeli parasztoknak is jobban megy: a kormány hitelre adott nekik garantáltan csírázó, nagy hozamú vetőmagokat.

Kína tudja, hogy változtatni kell, ha fenn akarja tartani a növekedést. Az országban minden szinten tudatossá váltak az ökológiai korlátok, emellett felismerték, hogy az amerikai erőforrás-intenzív fogyasztás katasztrófa lenne Kína és a világ számára. Amint a lakosság egyre nagyobb hányada költözik a városokba, ezeket lakhatóvá kell tenni, ami gondos tervezést követel meg, akár a parkok, akár a tömegközlekedés tekintetében.

Hasonlóképpen érdekes, hogy Kína miként igyekszik elmozdulni az exportvezérelt növekedés stratégiájától. Ez a stratégia támasztotta alá a technológiatranszfert, segített a tudáskülönbség leépítésében, és hatására gyorsan javult a gyártott termékek színvonala. E stratégiára azonban máris jelentkezik a globális válaszcsapás. Egyik ország sem szereti, ha a saját játékmódjában verik meg, az sem, amely szemlátomást elkötelezett a szabad piac mellett. Ezért egyre gyakrabban hallatszanak a „tisztességtelen versenyről” szóló vádak. Emellett egyre nehezebb lesz a két számjegyű növekedést fenntartani a kivitelben, még ha a piac számos területen korántsem telített.

Így tehát valaminek változnia kell. Kína már jó ideje „beszállítói finanszírozó”, azaz maga folyósítja a pénzt a hatalmas amerikai fiskális és kereskedelmi hiány finanszírozásához, megengedve az amerikaiaknak, hogy többet vásároljanak, mint amennyit eladnak. Ez azonban egy különleges elrendezés, mert egy viszonylag szegény ország segíti finanszírozni az iraki háborút, valamint a világ leggazdagabb országában, a leggazdagabbaknak szánt adócsökkentést, holott otthon tág tere lenne a fogyasztás és a beruházás növelésének.

Ha Kína a kiviteltől távolodva szeretné átstrukturálni a gazdaságát, akkor a fogyasztást kell élénkítenie. Miközben a világ más régióiban bajosan tudják növelni a megtakarításokat, addig a 40 százalékos megtakarítási rátát felmutató Kína képtelen elérni a lakosságánál, hogy fogyasszon többet.

Ha jobban megszerveznék a szociális közszolgáltatásokat (egészségügy, oktatás, nyugdíj), akkor könnyebben lehetne csökkenteni a megtakarításoknak az óvatosság miatti hányadát. A „zöldadó” bevezetésével emellett át lehetne terelni a fogyasztást, és csökkenteni lehetne az energiaintenzív termékek kivitelét. A folyamatban meg kellene találni a növekvő vállalkozói réteg dinamizmusának új forrásait, ehhez teremteni kell egy független innovációs rendszert. A kormány már hosszabb ideje öl súlyos összegeket a felsőoktatásba és a műszaki fejlesztésbe, ehhez most igyekszik megteremteni a világszínvonalú intézményi kereteket.

A dinamikus innovációs rendszerének megteremtéséhez azonban Kínának el kell hárítania a nyugati államok nyomását, amely az egyenlőtlen szellemi tulajdonjogi törvények elfogadtatására irányul. A kiegyensúlyozott szabályozásra azért lenne szükség, mert a tudás előállításához a legfontosabb input maga a tudás, a rosszul kialakított szellemi tulajdonjogi szabályozás pedig megfojthatja az innovációt, mint történt az Amerikában, néhány területen.

A nyugati technológiai innováció túl kevéssé összpontosított a növekedés káros környezeti hatásaira és túl sokat a munkaerő megtakarítására, amelyből Kínában éppen bőséges kínálat van. Így van értelme annak, hogy a tudományos adottságait Kína kevéssé erőforrás-igényes technológiák kimunkálására fordítsa. Ehhez olyan innovációs és szellemi tulajdonjogi rendszerre van szükség, amely szavatolja, hogy a korszerű tudást a lehető legszélesebb körben hasznosítsák, ez gyökeresen más megközelítést követel, mint a tudás privatizálásán és monopolizálásán alapuló jelenlegi rendszer a maga korlátozásaival és magas áraival.

Sokan tartják a közgazdaságot egy zéró összegű játszmának, e szerint Kína csak a világ fennmaradó részének rovására lehetett sikeres. A gazdaság azonban valójában pozitív öszszegű játszma. Az egyre prosperálóbb Kína nemcsak bővített piacot jelent más államok számára, hanem azokat egyúttal ellátja olcsó fogyasztási javakkal, amelyek révén a fejlett államokban az olaj drágulása ellenére is alacsonyabbak maradhattak az árak.

Az árak leszorítására irányuló nyomás tette lehetővé a fejlett ipari államok jegybankjai számára – a növekedés és a foglalkoztatás serkentését célzó – expanziós monetáris politikai kurzus fenntartását.

Remélnünk kellene, hogy Kína új gazdasági modellje sikeres lesz. Ha így történik, akkor azon mindannyian nyerni fogunk, sokat.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora