EU–orosz dilemmák

Oroszország növekvő fejfájást jelent az EU számára. Ráadásul ennek káros kihatásai nem csupán a kétoldalú viszonyt terhelik egyre jobban, de unión belül is mind több problémát felvetnek. Oroszország önállósulása után a kapcsolatok formálása relatíve egyszerű volt. Uniós szempontból – miként a keleti rendszerváltások mindegyikénél – a „visszarendeződés” megelőzése, a demokrácia és a tényleges piacgazdasági viszonyok felé terelés számított alapvető törekvésnek. Ennek jegyében lobogtatta meg a 2004 nyarán Korfun aláírt EU–orosz partneri és együttműködési megállapodás a majdani szabad kereskedelmi egyezmény perspektíváját is.

Akkoriban az orosz politika alapvetően defenzív volt: az energiafegyver még gyenge, a nukleáris arzenál viszont már veszített a napi jelentőségéből. Mindeközben Oroszországról sorban váltak le a korábbi szövetségesek, és Jelcin első mandátuma végére reális veszéllyé vált a kommunisták választási győzelme.

Persze már akkor sem volt könnyű orosz politikát folytatni. A nemzetiségi problémák – mindenekelőtt a csecsen válság – zavaróan toltak előtérbe emberi jogi kérdéseket, miközben egyre nehezebb volt közös álláspontra jutni Moszkvával a délszláv válságban. Az évtizedforduló után radikálisan kibővült a konfliktusforrások köre. Putyin Oroszországa görcsösen gyanakvó lett a felgyorsult nyugati integráció miatt, közben növekedett az önbizalma az energiatartalékok felértékelődése és az orosz nagytőke látványos megerősödése nyomán.

Ugyanezek a tényezők viszont egyre sérülékenyebbé tették – belülről is – az EU-politika formálását. Mert bár általában igaz, hogy egy kibővült unió hatékonyabban tud fellépni a világszínpadon, ám konkrétan Moszkva felé képviselt álláspontja törékenyebb lett azzal, hogy olyan országok is az EU tagjává váltak, amelyek évtizedekre – esetleg évszázadokra – visszamenően keserű orosz emlékeket (helyenként komplexusokat) hordozva érkeztek a közösségbe.

Az EU-ban alapvetés a tagországok közötti szolidaritás: azaz, ha valakit sérelem ér, abban a többi is osztozik, és segíti a sértettet jogainak érvényesítésében. A gond akkor kezdődik, amikor a tagállamok „sértettségi ingerküszöbe” olyannyira eltérő, mint az orosz kérdések megítélésében mondjuk egy lengyel vagy balti álláspont egy némethez, olaszhoz vagy portugálhoz képest. Még az a kérdés is felmerülhet – az elmúlt hónapokban fel is merült –, hogy most kinek kivel kellene szolidárisnak lennie. Az oroszoktól sérelmet szenvedett – például – balti országokkal legyenek szolidárisak a többiek, vagy fordítva: a többiek által alapvető EU-érdeknek minősített stratégiai viszony (így a lejárt partneri megállapodás megújítása) kedvéért az előbbiek lépjenek túl nemzeti sérelmeiken? A dolog különösen akkor nehéz, ha a dilemmával Moszkvában is tisztában vannak, és megosztó kezdeményezésekkel tovább mélyítik a távolságot. Miként az szintén jellemző.

Ráadásul mindez történik akkor, amikor az energiakérdés első számú prioritássá nőtte ki magát uniós oldalon – és első számú gazdasági fegyverré vált orosz oldalon. És ma már az sem olyan egyértelmű, hogy a kapitalizálódó hatalmas orosz piac komoly üzleti lehetőségeket kínál. Igen, de vajon a különböző tagországok meddig tudnak (akarnak) szemet hunyni a jogállamiság oroszországi sérülései felett? És főként: meddig tudják (akarják) tolerálni az immár EU-térfélen belül felvásárlásba kezdő dinamikus orosz nagytőke megjelenését?

Megannyi kérdés, amely mind arra utal, hogy a régi partneri megállapodás felett nemcsak dátumszerűen járt el az idő, hanem tényleges tartalmában is. Azt még egy másik Oroszország írta alá, egy egészen másmilyen unióval. Nem lesz egyszerű kibogozni és kiegyensúlyozott új szerződésbe rendszerezni napjaink valóságát. Más kérdés, hogy megkerülni sem lehet.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője