Földgáztermelői szövetség a szovjet utódállamokban

Alekpeeerov!!! – kurjantotta a vad tekintetű türkmén határőr, kezében egy listával. Majd mintha csak a szovjet hadsereg kiskatonái között tartana létszámellenőrzést, durván intett a Lukoil-vezérnek – a világ egyik leggazdagabb emberének –, hogy beléphet az asgabati repülőtér VIP-várójába. A Putyin vezette delegáció illusztris tagjának arcizma sem rándult. Nyugodtan végighallgatta a bakakáplár stílusú kioktatást is, miszerint Türkmenisztán utcáin tilos cigarettázni, a szállodában pedig csak dollárban fizethet a mosodai szolgáltatásokért.

„A Kelet kényes dolog” – szokták mondani az oroszok, akik a 132 év közös – cári, majd szovjet – történelem során alaposan megtanulták, hogyan kell viselkedni, ha el akarnak érni valamit Közép-Ázsia demokratikusan megválasztott diktátorainál, a „posztkommunista kalifáknál”. De nem csak a Keletet korántsem hallomásból ismerő – Azerbajdzsánból származó – Vagit Alekperov fogadta el a sajátos helyi játékszabályokat. A máskor inkább a szovjet korszak jellegzetes szóhasználatával élő Vlagyimir Putyin olyan kacskaringós szóvirágokkal agitálta az új türkmén elnököt az „összefogásra”, hogy szavai az Ezeregy éjszaka meséi dalnokának is dicsőségére váltak volna.

A 43 fokos hőségben begombolt fekete öltönyben szónokló orosz elnöknek erre nem volt szüksége a kazah kollégájával, a szovjet korszak ittfelejtett „ősbölényének” számító Nurszultan Nazarbajevvel egy nappal korábban folytatott asztanai tárgyalásain. A csúcstalálkozó idejére ugyanis a Kreml már rávette az állítólag nagybeteg kazah államfőt, hogy – megszegve a március 29-én Lech Kaczynski lengyel államfőnek tett ígéretét – maradjon távol a Kaszpi-tengeri hármas találkozó idejére Krakkóba összehívott „oroszellenes” energetikai csúcstól.

Kínos és megalázó diplomáciai vereséget jelentett, hogy Lengyelország, Ukrajna, Litvánia, Azerbajdzsán és Grúzia elnöke ezen a hét végén hiába várta kazah kollégáját. Nyilvánvaló volt, hogy nélküle nem tudnak megegyezni az Oroszországot elkerülő Odessza–Gdansk kőolajvezetékről, amelynek pedig volt (lett volna) realitása. Egyrészt, mert a már létező ukrajnai Odessza–

Brody, illetve lengyelországi Plock–Gdansk vezeték közti szakasz némiképp bonyolult kiegészítésével 2011-re elképzelhetőnek látszott az üzembe helyezése. Másrészt, mert a 2015-re várhatólag megkétszereződő kazah kőolaj-kitermelés számára ez a terv – ugyancsak Nazarbajev személyesen Kaczynskinek tett kijelentése szerint – „jó alternatívát” jelentett az oroszországi útvonallal szemben.

Putyinnak azonban a régóta lebegtetett kazah–orosz uránfeldolgozásról született egyezménynyel és más gazdasági megállapodásokkal egyelőre sikerült megakadályozni, hogy kazah partnere a konkurensévé váljon az európai piacon. Arról viszont egyelőre csak sejtéseink lehetnek, hogy mivel tudták a Kreml urai maguk mellé állítani a december 21-én elhunyt Szaparmurat Nyijazov türkmén elnök örökébe lépett utódot, Gurbanguli Berdimuhammedovot.

Annyi tény, hogy az ötvenéves volt fogorvos a kötelező szaúd-arábiai zarándokutat követően, április 23-án és 24-én Moszkvába zarándokolt. Ottani tárgyalásain, a már rövidebb-hosszabb ideje Türkmenisztánban tevékenykedő Kreml közeli orosz nagyvállalatok – köztük a Lukoil – újabb befektetéseire tett ígéretek nyomán születhetett meg az Aktauban most demonstratív külsőségek közepette a világ elé tárt Moszkva–Asztana–Asgabat tengely, romba döntve az amerikaiak legmerészebb álmait.

Az orosz energetikai szaksajtó szerint ugyanis Nyijazov halálának pillanatában Washington a hidegháború könyörtelen összecsapásaira emlékeztető, hatalmas offenzívát indított, hogy maga mellé állítsa a világ ötödik legnagyobb földgázkészletével rendelkező közép-ázsiai országot. Ennek része volt az Európai Unióban kitört – Magyarországon furcsa belpolitikai gellert kapott – „Nabucco vagy Kék Áramlat” vita.

Az amerikai vezetés a Közép-Ázsiában már csak hatalomféltésből is rettegett iszlám fundamentalizmus elleni harc segítésétől, a biztonsági garanciáktól a gazdaság modernizálásáig, a belső türkmén hatalmi harcban részt vevő csoportok semlegesítéséig szinte mindent megígért az új türkmén elnöknek arra az esetre, ha a politikus hajlandó Oroszország elkerülésével kijuttatni hazájából a türkmén földgázt. Egyebek mellett azt szerették volna, ha Asgabat bekapcsolódik a nyugati mamutvállalatok részvételével már folyó azerbajdzsáni projektekbe. Politikailag ennek volt is realitása, mert a néhány éve elhunyt azeri elnökkel, Heliar Alijevvel rendkívül rossz viszonyban lévő Szaparmurat Nyijazovval szemben utódjának még nem volt érkezése összerúgni a port az ifjabb Alijevvel, apja örökösével Azerbajdzsán élén.

Washington azonban veszített. Szokatlanul hosszú látogatásán Putyinnak sikerült elérni, hogy a 360 kilométeres türkmenisztáni szakasz után a „kék energia” északra vegye az irányt, és a kazahsztáni területen megtett 150 kilométert követően a kazah– orosz határnál, Alekszandrov Gaj településnél bekapcsolódjon a már meglévő Közép-Ázsia Központ gázvezetékbe. A mintegy ötmilliárd dolláros invesztíciót igénylő Nabucco vezetékkel szemben ez az útvonal állítólag egymilliárd dollárba kerül. A beruházás részleteit a felek szeptember elejére dolgozzák ki.

Vagit Alekperovnak így sikerülhet revánsot venni Bush elnök kőolajban érdekelt héjáin, amiért Irakban kiszorították a Lukoilt a négymilliárd dolláros kőolajtartalékokkal rendelkező nyugat-kurnai lelőhelyről. A babilóniai királyról elnevezett Nabucco pedig a belátható jövőben aligha számíthat a türkmén földgázra – hacsak Berdimuhammedov meg nem gondolja magát, mint Nazarbajev a krakkói látogatást.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa