Hogyan nyerjük meg a globalizáció veszteseit?

Egy a német Marshall Alapítvány által nemrég végrehajtott felmérés szerint a franciák, a németek és az amerikaiak többsége egyaránt a meglévő kereskedelmi korlátok fenntartását részesítené előnyben, akkor is, ha ez fékezné a gazdasági növekedést. Ennek alapján világos, hogy a globális gazdasági integrációtól várható nyereség nem elég azok meggyőzésére, akik elveszítették az állásukat, vagy akik – nagy számban – érzik ennek veszélyét.

Az Európai Unióban nemrég létrehozott globalizációs alkalmazkodási alap (EGF – European Globalization Adjustment Fund) erre a kihívásra lenne hivatva választ adni. Az alapból évente mintegy 500 millió eurót lehetne a tagállamokban azon dolgozók támogatására költeni, akik kereskedelmi okokra visszavezethető elbocsátások miatt veszítik el az állásukat. Ebben az a szokatlan, hogy a globalizáció hozamainak a vesztesekkel való megosztása korábban általában a nemzeti kormányok felelősségi körébe tartozott. Az EGF-hez az inspirációt egy amerikai kezdeményezés, a Kennedy elnök által 1962-ben indított, kereskedelmi alkalmazkodási támogatás (Trade Adjustment Assistance) nevű program adta, ami akkor csak Amerikára korlátozódó elképzelés volt. Ezzel kapcsolatban adódik a kérdés: vajon indokolt-e az EU bekapcsolódása egy hasonló programba?

Az európai globalizációs alap létrehozatala mellett az lehet az egyik érv, hogy a tagállamok uniós szintre delegálták a kereskedelempolitikai ügyek vitelét, miközben a kormányok csak bizonyos döntések blokkolására vonatkozó jogokat tartottak meg maguknak. Vegyük például a textilkereskedelem teljes körű liberalizálásának elméleti példáját, ennek erősen aszimmetrikus hatása lett volna az ilyen gyártást mutatóba is alig őrző Svédország és a jelentős számú textilüzemet működtető Portugália számára. A svédek ilyen lépésen sokat nyertek volna, de az ibériai országban súlyos csapásként könyvelték volna el, mert az ágazatbeli dolgozók nagy számban veszítették volna el az állásukat.

Ha a kereskedelmi változások miatt feleslegessé válnak dolgozók, annak nagyon kedvezőtlen hatása van. Az OECD statisztikáiból kiderül, hogy az EU 15 régi tagállamában a kiszorított feldolgozóipari munkások 40-50 százaléka az állásuk megszűnése után 24 hónappal is munka nélkül van. További mintegy 30 százalékuk olyan munkakörben dolgozik, ahol kevesebbet fizetnek, és csak mintegy negyedük kap a korábbinál több bért.

Az EGF révén az elbocsátott dolgozók támogatásának költségeit részben az összes EU-tagállam fedezné, ez valószínűbbé teszi a meszszebb menő kereskedelmi liberalizálást. Svédország például nettó befizetője lenne az EGF-nek, de a rendezésből egyúttal nettó haszonélvezőként kerülhetne ki. Az áruforgalom liberalizálását célzó, hasonló megállapodásokat elvileg kétoldalú viszonylatban is el lehetne számolni, de erre alig van példa, ezért a piacok megnyitásából származó potenciális hozamokat nehéz lenne realizálni.

Az EGF szabályait a meglévő előnyei ellenére is szigorítani kell, különben fennáll annak a veszélye, hogy az egész sémát egy politikai trükknek vagy machinációnak tekintik. A jelenlegi rendezés ugyanis túl nagy teret biztosít az egyéni, önkényes elbírálás számára, mivel a támogatásnak sem a szükséges, sem az elégséges feltételeit nem munkálták ki világosan. Emiatt az EGF ki lenne téve a politikai helyezkedéssel és lobbizással járó veszteségeknek, mind az egyes országok, mind az érintett szektorok részéről. A szabályokat ezért úgy kellene kiegészíteni, hogy a kormányok és a kereskedelmi változások által kiszorított dolgozók átlátható, ellenőrizhető és megbízható támogatást kapjanak, emellett pedig terjedjen a példaadó, aktív munkaerő-piaci politika.

Az elbocsátott dolgozóknak gyakran kell szembenézniük tartós munkanélküliséggel, gyengébben fizetett állásokkal, az otthontól távoli munkavégzéssel. A legnagyobb állami támogatást a munkanélküliség után folyósítják. E torzítás kiigazítására és a források világos elvek szerinti allokálására a korlátozott EGF-kereteket két egyszerű munkaerő-piaci programra kellene összpontosítani: a bérbiztosításra és a mobilitási támogatásra. Az előbbi részeként – az elbocsátás után alacsonyabb bérért foglalkoztatott munkavállalónak – két éven keresztül meg kellene téríteni a különbség felét. A mobilitási támogatás azoknak járna, akiknek el kell költözniük egy új munkahely elvállalásához, az összeg országon belüli lakóhely-változtatásnál az előző munkahelyen kapott bruttó havibér kétszerese, másik tagországba költözésnél pedig a négyszerese lehetne. E sémák egyszerűsége először is jól láthatóvá tenné az alkalmazásukat, és megteremtené a gyors terjedésük feltételeit.

Az eljárás hátránya az lenne, hogy a tagállamoknak alig lenne beleszólásuk az adott összeg felhasználásába, így a sémát azzal az ígérettel lehetne vonzóbbá tenni, hogy működőképessége esetén később kiterjesztenék. Ezt az Európai Szociális Alap reformjával lehetne elérni, amelynek éves kerete az EGF-é sokszorosa, évente 10 milliárd euró. Ha az EGF ilyen formában sem bizonyulna hatásosnak, akkor a pénzt vissza lehetne utalni az EU költségvetésének vagy a tagállamoknak. Ha pedig működik, akkor a hozadéka jóval nagyobb, mint a költségei.

Etienne Wasmer a párizsi OFCE intézet közgazdaságtan-professzora, Jakob von Weizsäcker a brüsszeli Bruegel Intézet kutatója