Kína gazdasági rendszerének továbbfejlesztése

A tulajdonlás azonban csak egyetlen dimenzióját mutatja a gazdasági rendszernek, amely más jellemzők szerint is drasztikusan átalakult Kínában. A termelésről és a fogyasztásról szóló döntéseket messzemenően decentralizálták az egyes cégek, illetve a háztartások szintjére. A tervutasításos, adminisztratív és monopolisztikus irányítási rendszer helyébe a gazdasági ösztönzés, a piac, a verseny és a folyamatok nemzetköziesítése lépett. A kínai reformok példája általában is frappáns, modern kori illusztrációját adja annak az elvnek, hogy az egyéni kezdeményezés szabadjára engedése lökést ad a gazdasági fejlődésnek.

Miként kellene jellemezni ma a kínai gazdaságot? A rendszert egyesek „államkapitalizmusnak” írják le, mások (főleg az ottani vezetők) „piaci szocializmust” mondanak. Mindkét megjelölés félrevezető: az előző a magáncégek meghatározó súlya miatt, az utóbbi pedig azért, mert a „szocializmus” nem támaszkodik az erős gazdasági ösztönzésre és a versenyre, amint az ma Kínában történik.

Valójában inkább vegyes gazdaságról beszélhetünk, amely több sajátos jegyet mutat. Ezek közül egyesek kifejezetten ösztönzik a növekedést, míg mások eddig nem fogták vissza a gazdaságot. Ebben a helyzetben a soron lévő reformok döntően meghatározzák a gazdaság jövőbeni teljesítményét.

Bár a gazdaság internaciona-lizálása eddig jól szolgálta Kína érdekeit, az valószínűtlennek látszik, hogy a GDP 35 százalékát képviselő exporthányad és a külföldi technológiára való erős ráutaltság hosszabb távon fenntartható legyen. A cégek széles körű magántulajdonlása és a fontos vagyonelemek ezzel egyidejű, kiterjedt állami birtoklása szintén zavarokat okozhat a későbbiekben.

Ha az állami bankok például diszkriminálják a magánvállalatokat a hitelezés során, azzal torzítják a források hatékony allokálását. A termőföldek további állami birtoklása károkat okoz a családi gazdaságok ösztönzésében, a tulajdonuk konszolidálásában és a méretgazdasági követelményeknek megfelelő termelés kialakításában. Az ilyen jellegű feszültségek feloldása parancsolóan szükséges, mert a kisebb magánvállalatok fellépése és terjeszkedése egyre nagyobb jelentőségű, amikor a belső piacot és az ottani innovációt nagyobb szerephez kell juttatni. A magánvállalkozásból adódó előnyök maximális kihasználása végett fontos, hogy a pénzügyi aktívákat és a földtulajdont kivigyék az állami szektorból.

Mindezzel a kínai gazdaság egyik sajátos jellemzőjeként jelen lévő korrupciót is vissza lehetne szorítani, ami nehezen megy addig, amíg a politikusoknak és bürokratáknak van mit „eladniuk” magánvállalatoknak vagy magánszemélyeknek, például az állami bankok adagolt hitelei vagy különféle engedélyek formájában. Vidéki körzetekben a megmunkált, kollektív tulajdonban lévő földek bérleti szerződéseinek kisajátítása és a földterületek ingatlanfejlesztést célzó eladása számít a korrupció leggyakoribb formájának. Mindkét esetben többre van szükség, mint az etikai vétségek kormányzati elítélésére, mert itt csak intézményi reformmal, deregulációval, privatizációval, a tulajdonjogok megszilárdításával lehet visszaszorítani a korrupciót.

A privatizáció során kétségkívül előfordult, hogy értékes állami vagyontárgyakat kifosztottak, ez felgyorsította a magánkapitalisták és a vállalkozók osztályának a kialakulását. Ha azonban a korrupció a kínai gazdasági rendszer állandó elemévé válik, az egyaránt rontja a források allokálásának hatékonyságát, és károsítja a magánvállalkozások legitimációját.

A mostani, erősen erőforrás-igényes, extenzív növekedési stratégia helyett Kínának mielőbb egy intenzív növekedési pályára kell állnia. A gyors bővülés miatt a fizikai tőkejavakba irányuló, óriási összegű beruházások mellett jelenleg aránytalanul kevés jut a humántőke fejlesztésére. Míg az előzőekre esik a GDP 43 százaléka, addig az oktatásra csak 4,3 százalék jut. A növekedés jóval hatékonyabban menne végbe, ha ezek az arányok eltolódnának az oktatás – főleg gyenge szakoktatás – irányába.

A természeti erőforrások – kivételesen súlyos szennyezést okozó – pazarlásának a megszüntetéséhez szükség lenne az egész szabályozási környezet átalakítására, beleértve az energia, a nyersanyag és más környezeti erőforrások árának megemelését. Ha sikerülne áttérni egy kevésbé erőforrás-igényes fejlesztési stratégiára, akkor több pénzügyi forrást lehetne felszabadítani az erősen elhanyagolt szociális ellátás céljára, főleg a falusi lakosság és a feketegazdaságban dolgoztatott „városi kirekesztettek” körében. Vonatkozna mindez a jövedelembiztonság hiányos rendszerének tökéletesítésére, csakúgy, mint a városok és falvak között erős egyenlőtlenséget mutató közszolgáltatások – például az oktatás és az egészségügy – arányos fejlesztésére.

A kormányzatnak a termelési rendszerből való kivonulása és helyette a fokozottabb szociális szerepvállalása igencsak szükséges, ennek teljesítését a kínai vezetők láthatóan meg is ígérik. Azt azonban csak az idő fogja eldönteni, hogy ezt az ígéretet milyen gyorsan és milyen mértékben váltják valóra.

A szerző a Stockholmi Egyetemen a nemzetközi gazdaságtan professzora