Küzdelem a Kaszpi-tenger titokzatos tartalékaiért

A küzdelem kimenetelét bizonytalanná teszi a megoldatlan gazdasági, politikai és jogi problémák hosszú sora. Mindenekelőtt az, hogy a térségben érdekelt államok képtelenek megegyezni abban, tó-e az ötven nagy sziget, öt félsziget és nyolc hatalmas öböl szabdalta, S alakú, szeszélyes víztömeg, vagy a nemzetközi jogban egészen más megítélés alá eső tenger. Márpedig ettől függ, hogy a Szovjetunió szétesése után létrejött független parti államok és Irán milyen arányban osztozhatnak a Kaszpi-tenger vizein. Többek között a ritka halfajtákon – így a világ legfinomabb kaviárját adó tokhal kitermelésének 90 százalékán – és a tízmilliárd tonna bizonyított kőolajtartalékon.

Annyi vitathatatlan, hogy – az óra járása szerint, északról indulva – Oroszországnak csupán 695, Kazahsztánnak 2320, Türkmenisztánnak 1200, Iránnak 724, Azerbajdzsánnak 955 kilométeres partszakasza van. A három volt szovjet köztársaság ennek megfelelő, részarányos tulajdon- és kitermelési jogot követel magának. Nacionalista moszkvai közgazdászok azonban (mert már ilyenek is vannak!) mostanában hosszú, harcias elemzésekben érvelnek a több mint ezer esztendeig – 880-tól a második világháborút követő békeszerződésekig – kimutatható orosz dominancia mellett.

De a történeti jogra való, mindig kockázatos hivatkozást felülírja, hogy 1990-ben, a Szovjetunió felbomlásával érvényét vesztette a „zárt tengerről” Perzsiával 1921-ben, majd a jogutód Iránnal 1940-ben kötött, a tengerfenék és víz megosztására, a halászat és a hajózás minden részletére kiterjedő egyezmény.

Közel másfél évtized alkudozásai után, 2003 májusában Oroszország, Kazahsztán és Azerbajdzsán megállapodott a Kaszpi-tenger 64 százalékának 19-27-18 százalékban történő felosztásáról. Az „északi egyezség” résztvevői délen Iránnak csak az 1990 előtt érvényes 14 százalékát hajlandók elismerni. Teherán viszont ragaszkodik az öt egyenlő részre osztáshoz, vagyis a 20 százalékhoz. Annak ellenére, hogy ehhez 80 kilométerre északra kellene „tolni” az egykori szovjet határokat, ami nyilván számos új konfliktust váltana ki.

Teherán makacsságát érthetővé teszi, hogy ezen a területen található az Alov, az Araz és a Sarg kőolajlelőhely, ezeken ma egy nemzetközi konzorcium végzi a kitermelést, az azeriekkel való megállapodás alapján. Bonyolítja a képet, hogy Sargra, valamint a komoly tartalékokkal rendelkező Csirag és Azeri kitermelőhelyre a türkmének is igényt tartanak, s ebben a kérdésben hajlandók szövetségre lépni Teheránnal Baku ellen. Amíg a szövevényes vita tart, szó sem lehet róla, hogy bármely ország kőolaj- vagy földgázvezetéket építsen a Kaszpi-tenger mélyén, a már meglévő Baku–Tbiliszi–Ceyhan, Baku–Novorosszijszk, Baku– Szupsza, Atirau–Szamara vezeték mellé.

A térség energetikai tartalékai, azok megoszlása körül egyébként még rengeteg a balladai homály. Jelenlegi tudásunk szerint húsz kőolaj- és földgázlelőhelyen folyik a kitermelés, de ezeken kívül mintegy 250 perspektivikus lelőhelyet tartanak számon. Feltárásukat egyrészt a tisztázatlan jogi státus akadályozza, másrészt az, hogy ezekben csupán 15-20 százaléknyi az esélye a kereskedelmi méretekben hasznosítható energetikai források meglétének. Ám még így is 24-26 milliárd tonna kőolajról (a világ 270–400 milliárd tonna között hullámzó éves kitermelésének mintegy 10 százalékáról), valamint 8300 milliárd köbméter földgázról van szó.

Szédítő perspektíva ez, amelynek nyomán a nyugati szaksajtó a Kaszpi-tengert mostanában egyre gyakrabban a második Perzsa-öbölnek nevezi. Orosz szakemberek szerint azonban a ma még főleg az azerbajdzsáni szektorban érdekelt amerikaiak rendre megtévesztő becsléseket publikálnak. Korántsem alaptalan feltételezés, hogy a nyugati befektetők előtt így akarják minél vonzóbbá tenni az amúgy hosszú távú bizonytalansági tényezők – etnikai, törzsi konfliktusok, politikai instabilitás, az iráni helyzet, az iszlám fundamentalista expanzió – terhelte régiót.

Moszkvában állítják, hogy a feltételezett azeri szakasz potenciális tartalékait az amerikaiak a valós érték 400 százalékában jelölik meg. Az oroszok persze azért is igyekeznek lehűteni a vérmes reményeket, hogy az amerikai szirénhangoknak időről időre engedő közép-ázsiai vezetőket jobb belátásra késztessék. „Nincs is annyi vagyonotok, mint gondoljátok” – sugallják. „Jobb, ha ránk bízzátok az üzletet.”

A Kreml félelme nem alaptalan. Gurbanguli Berdimuhammedov, az idén hatalomra került türkmén elnök szinte minden csúcstalálkozón odaígéri éppen aktuális vendégének (vagy vendéglátójának) hazája fantasztikus földgázkincsét. A nemrég Washingtonban tárgyaló Nurszultan Nazarbajev pedig – az ún. „houstoni kezdeményezés” keretében előtte felcsillantott, tíz év alatt 200 milliárd dolláros amerikai befektetés reményében – határozott ígéretet tett vendéglátóinak az Oroszországot elkerülő kőolaj- és földgázszállításokra.

Az ellencsapás nem váratott magára sokáig a Kaszpi-tenger feletti dominanciáért a kuliszszák mögött folyó orosz–amerikai küzdelemben. Vlagyimir Putyin elnök néhány hete Aktauban, a partvidék ökológiailag talán legszennyezettebb városában a türkmén és a kazah elnöktől kierőszakolt egy megállapodást, amellyel Moszkva lényegében megkaparintotta a térség energetikai kincsét: a földgáz egy északi irányban épített vezetéken, orosz területen halad majd. Nem mellékesen pedig meghatározó orosz tulajdoni részvétellel. Mivel Moszkva idáig a térség kőolajának csak 10, földgázának mintegy 8 százalékát termelte ki, elmondható, hogy – miközben Brüsszel és Washington rendületlenül folytatja a propagandát a Kaszpi-tengeri országok földgázkincsére épülő Nabucco vezetékről – az orosz gazdasági diplomácia alapjaiban megváltoztatja a térség energetikai kincséből való részesedés arányait.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa