Német recepttel orvosolni a francia betegséget

Németország ma – végső soron – az euróövezet egyik leggyorsabban növekvő gazdaságát adja, így nyilván van valami, amit nagyon jól csinál. Az a „valami” pedig nem más, mint hogy versenyképes a világpiacokon. A német versenypozíció nemcsak úgy, magától adódott, hanem az utóbbi évek óriási nagyvállalati átszervezései nyomán állt elő, amelyekkel látványosan növelték a munkaerő termelékenységét, és fokozták a szakszervezetek hajlandóságát a szerényebb béremelések elfogadására. Az érdekvédelmi szervezetek több évig tartó visszafogottságára volt szükség ahhoz, hogy az önmérséklet nyomán robusztus versenyképesség sarjadjon, de végül kisarjadt.

A német szakszervezetek most, az ottani gazdaságban terjedő optimizmus ellenére is hajlanak az önkorlátozásra. A villamos- és fémipari, továbbá az autógyári dolgozókat tömörítő, mintegy 3,4 millió tagot számláló IG Metall például nemrég állapodott meg 2007-re és 2008-ra egy 3,3 százalékos évenkénti béremelésről, amelyet általában „kiegyensúlyozottnak és igazolhatónak” tekintenek.

Ebben a kritikus időpontban a német példa sokatmondó lehet Franciaország számára. Miközben sokan azt állítják, hogy a franciák csak az angol–amerikai neoliberális modell átvételével juthatnak előbbre, a német siker azt mutatja, hogy zavaros az az érvelés, miszerint csak a szabadpiac hozhat prosperitást. A felvilágosult korporatista állam – ahol a szakszervezetek maradéktalanul támogatják a növekedés és a versenyképesség célját – ugyanúgy gazdasági jólétet teremthet, mint az, ahol decentralizált rendszert működtetnek (erre további példával Svédország szolgálhat).

Sarkozy – aki szeret véghezvinni dolgokat – különösen fontosnak találhatja, hogy a német modell megfelelő politikai vezetés mellett náluk is alkalmazható. Ezzel szemben Franciaországnak valamiféle második Amerikává alakítása nem egyéb, mint távoli, ködös álom, amelynek követése végül szétziláltsághoz és bukáshoz vezetne. Ezt nyilvánvalóan aligha kívánnák a franciák.

Vannak kezdeti biztató jelei annak, hogy Sarkozy figyelmen kívül hagyja a neoliberális táborból érkező, forradalmi változásokat célzó felhívásokat. Az a tény, hogy a mérsékelt Francois Fillont választotta miniszterelnöknek, arra utal, valódi eredmények elérésére törekszik evolúció útján, elkerülve a forradalmi változásokért folytatandó szélmalomharcot.

A német példa további leckével is szolgál Sarkozy számára: a felvilágosult korporatista államnak egyaránt szüksége van a törekvéseit támogató politikai vezetői rétegre és készséggel együttműködő szakszervezetekre. Angela Merkel német kancellár nem tart olyan beszédeket, amelyekben az erős eurót vagy az Európai Központi Banknak az árstabilitást célzó mandátumát támadja. Ellenkezőleg, támogatja a független európai központi bankot, a cégeknek és a szakszervezeteknek pedig tudomására hozta, hogy együtt kell élniük az erős valutával és az inflációellenes monetáris politikával.

Mindez nem jelenti azt, hogy Merkel szabadpiaci kapitalista lenne, mert nincsenek erre utaló jelek. Inkább arról van szó, hogy megértette, rossz jelzés lenne a piacok felé, ha a versenyképesség megőrzésére az eurót és az Európai Központi Bankot szapulná.

Ebben a tekintetben Sarkozy botrányos magatartást tanúsított a választási kampány idején. Franciaország gyenge exportteljesítményéért következetesen az erős eurót okolta, és egy politikailag szervilis központi bankot szorgalmazott, amelynek a mandátumát – az árstabilitás megőrzése mellett – a gazdasági növekedés fenntartására is ki kellene terjeszteni. Jean-Claude Trichet EKB-elnök ellen intézett támadásai gyakran durvák és egészen személyesek voltak.

Ez a fellépés kifejezetten árt az ország versenyképességének. Miért kellene ugyanis fájdalmas reformokra vállalkozniuk a franciáknak, ha az újonnan megválasztott vezetőjük védelmet ígért nekik az erős valutával és a további kamatemelésekkel szemben? Miért ne lehetne egyszerűen megvárni, amíg az euró gyengül és a kamatok csökkennek? Trichet szerint a választások megnyerése óta Sarkozy kurzust váltott, és már nem törekszik az EKB mandátumának kiterjesztésére. Csak remélhetjük, hogy ez így is marad.

Természetesen a német példából sem érdemes mindent – például a költséges közszolgálati szektort – átvenni vagy utánozni. Miközben aggódnak a versenyképesség miatt, a németek szemlátomást nem fogják fel, hogy gyengülnek a nagy exportőrök piaci pozíciói, ha a köztisztviselőknek ugyanannyit fizetnek, mint például a Mercedes Benz vagy a BMW üzemeiben.

Sarkozy megígérte, megreformálja a közületi szektor érdek-képviseleti rendszerét, és adókedvezményeket javasolt a túlórában végzett munkáért kapott pénzre. Nos, pontosan ezek látszanak olyan – lépésről lépésre végrehajtható és jótékony – reformintézkedéseknek, amelyeket Sarkozynek követnie kellene. Az új elnök első külföldi útja Merkel kancellárhoz vezetett. Reméljük, figyelmesen hallgatta, amit ott mondtak neki. Egy új francia–német tengely, amely Franciaországot versenyképesebbé teszi: ez az, amire Európának szüksége van.

A szerző a Stanford Egyetemen működő Hoover Intézet vezető kutatója