Verseny és valóság

A több-biztosítós egészségügyi modellel kapcsolatos szakmai vitában számos érv és ellenérv hangzott el az utóbbi időben; például lehet-e valódi verseny a kínálati piacon, sérül-e a szolidaritási elv stb. A valóban fontos szempontok közül most egyet szeretnék kiemelni, amely ugyancsak gyakran elhangzik a tervezett reform bírálataként: az üzleti alapon működő biztosítók lényegesen magasabb várható költségét.

Azt a reformok előkészítői is elismerik, hogy az infrastruktúra kiépítése, a nagyobb adminisztrációs és marketingköltségek miatt az új rendszerben a biztosítók az Országos Egészségbiztosítási Pénztár mostani 2 százalék körüli működési ráfordításainál nagyobb díjat fognak „magukra költeni”. Azt azonban egyrészt kétlik, hogy ez elérné az Egyesült Államokban – épp mostanában politikai céltáblává előlépett – 15-20 százalékos szintet, másrészt úgy vélik, hogy a hatékonyság növelésével a többletköltség bőven meg fog térülni, illetve a biztosítók közötti verseny is önmérsékletre kényszeríti a piaci szereplőket.

A nemzetközi példák mellett immár – igaz, némileg más területen – a hazai tapasztalatokat is figyelembe lehet venni a várható hatások elemzésére. A hajdan úttörőnek számító magyarországi nyugdíjreform nyomán immár tíz éve működő pénztárak kezelik az új rendszerbe belépő tagok megtakarításait, így alkalmunk lehet egy érettnek számító, húszszereplős piac eredményeit nagyító alá venni.

A nagyközönség többnyire csak az éves hozamok összehasonlításakor értesül pénztára tevékenységéről, amelyet a PSZÁF tesz közzé évente. Bár a ranglista elvileg fontos ösztönző eszköz lehet a pénztárak számára a jobb teljesítmény elérésére, a törvényi szabályozás miatt meglehetősen hasonló portfólió-összetételnek köszönhetően az eltérés nem kiemelkedő (tavaly például 4 százalékpont volt a legmagasabb és a legalacsonyabb között). Ráadásul a szélsőséges értékeket leszámítva a pénztárak zöménél jóval kisebb a különbség, hosszabb időtávban pedig még inkább kiegyenlítődnek a hozamok. Talán ezért is minimális a tagelvándorlás, komolyabb verseny csak az új tagok toborzásánál figyelhető meg.

Ennél jóval kevésbé van szem előtt a pénztárak saját működésre fordított költsége, ahol a verseny még ennyire sem valósul meg. Egy-két kivételtől eltekintve ez az arány most 5-6 százalék körül van, ez egy ilyen kiszámítható, kis kockázatú tevékenységnél felettébb nagyvonalúnak tűnik. A működési tartalékra jutó rész a nagyobb taglétszámú pénztáraknál sem kisebb, mértéke a befizetés nagyságától sem függ, mint az önkéntes pénztáraknál.

Félreértés ne essék: nem a nyugdíjreform lelkének tartott egyéni számlákkal van problémám, hiszen azok valóban segíthetnek az elöregedő társadalom okozta gondok enyhítésében. Az azonban az említett tapasztalatok fényében kérdés, hogy volt-e értelme az egésznek, ha a nyugdíj-megtakarításokból ilyen sokat elvisz a működési költség. Hiszen a befektetések összetételének megfelelő törvényi szabályozásával az egyéni számlák kezelését – hasonló hozamokkal – egyetlen, állami szervezet nyilván olcsóbban, egyszerűbben végezhette volna el.

Intő jel lehet a már jelenleg is működő egészségpénztárak magas működési költsége is. Ezek leegyszerűsítve nem tesznek mást, mint közvetítőként működnek az adókedvezménnyel „öngondoskodásra” és belépésre ösztönzött állampolgár és az egészségügyi szolgáltató között. A számlák befogadásáért és kifizetéséért 10 százalékot is elkérnek, így „jut is, marad is” alapon jól megélnek az állam által nyújtott adókedvezményből.

Az említett negatív példák annál is inkább figyelmeztetők, mert az egészségbiztosítás finanszírozásának átalakítása jóval bonyultabb, kockázatosabb, nagyobb szakértelmet követelő feladat. Ha eddig nem érvényesült a verseny költségleszorító hatása, akkor vajon mit várhatunk a biztosítóktól?

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője