A Blackstone-hadművelet: besurranás a hátsó ajtón

A szemlélődő azt gondolhatná, hogy egy ország – mint az USA –, amelynek az évi folyó fizetésimérleg-hiánya 800 milliárd dollár körül van, felismeri, hogy ekkora deficit finanszírozásához elkerülhetetlenül el kell adni nagy értékű eszközöket, s ennek nyomán külföldiek tulajdonjogot és ellenőrzést szereznek az Egyesült Államokban működő üzleti vállalkozásokban. Ezt azonban az USA – de legalábbis a kongresszus és a média – képtelen felfogni. Az amerikaiak szemlátomást reménykednek egy olyan világ eljövetelében, amelyben tartósan fenn lehet tartani a deficitet gerjesztő fiskális politikát, a rendkívül alacsony megtakarítási és a mérsékelt beruházási rátát. Mindezt ráadásul annak a külföldi tőkének a részvételével, amelynek a tulajdonosai boldogan viselik a kockázatot, anélkül hogy a megvett eszközök felett ellenőrzésük lenne.

Azt gondolhatnánk, hogy a külföldi befektetők dührohamot kapnak e feltételek láttán, és távol tartják magukat a dollárban kifejezett eszközöktől. A magas olajárak óriási exportbevételeket teremtettek a közel-keleti kormányoknak, amelyek továbbra is készek arra, hogy a pénzüket amerikai eszközökben tartsák. Ugyanez igaz Oroszországra, amelynek oligarchái – csakúgy, mint az Alekszej Kudrin pénzügyminiszter által létrehozott állami befektetési alap – szintén az Egyesült Államokban akarják befektetni jövedelmeiket.

Az ázsiai kormányok számára – élükön Kínával – az USA továbbra is fenntartja a végső importőr szerepét. A legfőbb fejlesztési stratégiájuk abban áll, hogy munkába kell állítani a vidékről a városokba vándorló lakosságot az amerikai piacra szánt exportcikkek termelése végett. A kormányok itt kétlik, hogy a belső keresletre alapozandó alternatív fejlesztési stratégia sikeres lehetne. Ezért a valutájuknak a dollárhoz viszonyított valós árfolyamát alacsony szinten kell tartaniuk, ami egyúttal azt jelenti, hogy a duzzadó – és az Egyesült Államokban befektetett – tartalékaikat folyamatosan tovább kell növelniük.

Eljön természetesen a nap, amikor mindez véget ér. Jöhet Ázsiában egy inflációs hullám, vagy az ottani valuták hirtelen felértékelődhetnek. Lehet, hogy a dollár összeomlik, ami az USA-ban okoz inflációs robbanást, amikor a Federal Reserve esetleg úgy dönt, hogy az árstabilitás ideiglenes feladása még mindig a kisebbik rossz ahhoz a munkanélküliségi hullámhoz képest, amelyet a dollár zuhanása elleni kamatemelés váltana ki.

Ha egy kormány úgy fizet elő politikai kockázatok elleni biztosításra, hogy a felhalmozott tartalékeszközeit egyre nagyobb összegben fekteti dollárban jegyzett értékpapírokba, akkor bizonyos veszélyek ellen védelmet tud szerezni. Egyúttal azonban kiteszi magát más kockázatoknak, főleg akkor, ha a befektetéseit azon eszközökre összpontosítja – például amerikai állampapírokra vagy ugyancsak amerikai minőségi nagyvállalati kötvényekre –, amelyeket az amerikai politikusok szívesen látnak külföldi kézben. A névértékre szóló kötvények általában nem védettek az infláció ellen, hosszabb távon pedig azok a pénzkövetelést megtestesítő eszközök, amelyek nem járnak együtt az ellenőrzés megszerzésével, sebezhetők a pénzügyi keselyűk akcióival szemben.

Az óvatosabb külföldi kormányoknak és a magánbefektetőknek ezért meg kellene találniuk az utat portfóliójuk diverzifikálásához. De miként? Ha más államok kötvényeit vásárolják meg, akkor feladják azt a célt, hogy a valutájuk árfolyamát alacsonyan kell tartani a dollárral szemben. Ha pedig egész cégeket vásárolnak meg, dühödt reakciókra kell számítaniuk az amerikai kongresszusban. A megoldást itt olyan közbenső szervezetek jelenthetik, amelyek egyszerre nyújtanak az eszközök szélesebb skálája szerint diverzifikálást és bizonyos ellenőrzési lehetőséget a külföldieknek, úgy, hogy mindez Washingtonban, a politikusok szemében 100 százalékos amerikai konstrukciónak látszódjék.

Ezen a ponton lép be a Blackstone Group. Kína 3 milliárd dollárt fektetett be ebbe a magántőke-társaságba, ez jelentéktelen összeg az ország 1300 milliárd dolláros tartalékaihoz viszonyítva, főleg pedig az év végére várt 1500 milliárdos és a 2009-re előre jelzett 2000 milliárdos összeghez képest. A folyamat kezdetén Kínának nagyszámú vállalatban lesz kicsiny és közvetett tulajdonjoga, s ezzel várhatóan nem fog ellenvetéseket kiváltani. Peking ezzel együtt a kockázatait is diverzifikálni tudja, csökkentheti azt az árnyomást, amely a befektetett tartalékainak hozamát alacsonyan tartotta, egyúttal pedig a politikai zavarokat is el tudja hárítani. A Blackstone viszont befektethető többletforrásokhoz és külön jutalékokhoz juthat.

Egyes megfigyelők szerint az „Amerikát felvásárló külföldiek” elleni politikai válaszcsapás lesz az, amely véget vet a jelenlegi súlyos globális egyensúlyhiánynak. Az olyan ügyletek, mint a Blackstone-ba irányuló kínai befektetés, egy időre elhalaszthatják ezt a válaszcsapást, de nem sokáig: a 3 milliárd dollárnyi befektetés nem több, mint amennyi tartalékot Kína három munkanap alatt fel tud halmozni. A kérdés tehát úgy merül fel, hogy meddig mehet tovább ez a folyamat, és az ellenőrzés elvesztése milyen mértékben tudatosul az amerikai befektetőkben.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtanprofesszora