Üzlet és klímavédelem
Az európai klímavédelmi javaslat elfogadására nemcsak amiatt nincs esély, hogy a G8-csúcs résztvevőinek a figyelmét az amerikai–orosz békülési kísérlettől az iraki és az iráni helyzet megvitatásáig biztonságpolitikai tűzoltó akciók sora köti le. Ennél nagyobb gond, hogy a nagyhatalmak közötti ellentétek egyelőre áthidalhatatlannak tűnnek. A házigazda, Angela Merkel kancellár nem enged az emisszió-
kereskedelem kiterjesztésére, a globális felmelegedés korlátozására és a szennyezőanyag-kibocsátás drasztikus csökkentésére vonatkozó célokból, ugyanakkor az Egyesült Államok és a feltörekvő országok hallani sem akarnak arról, hogy bárki beleszóljon környezetvédelmi politikájukba. A feleket elválasztó képzeletbeli szögesdrót ugyanolyan áthághatatlan, mint a csúcstalálkozó helyszíne körül épített biztonsági kerítés.
Korai volna azonban lemondani arról, hogy a világ (vagy legalábbis a gazdasági hatalmak többsége) a legfeljebb félsi-
kernek tekinthető kiotói egyezménynél hosszabb távon és hatékonyabban összehangolja környezetvédelmi erőfeszítéseit. A heiligendammi találkozó előtti hetekben, hónapokban ugyanis nem az volt a leginkább figyelemreméltó fejlemény, hogy Európa közös arcvonalat alakított ki a klímavédelem ügyében. Ennél fontosabb, hogy a gazdasági élet szereplői közül egyre többen szorgalmazzák azoknak a hosszú távú környezetvédelmi céloknak a kitűzését, amelyek ellen korábban szinte mindenki kézzel-lábbal tiltakozott.
A gazdasági szereplők a saját bőrükön is egyre inkább érzik a klímaváltozás kedvezőtlen hatásait, ráadásul azt is kezdik felismerni, hogy a „zöldülés” számtalan új lehetőséget kínál. Elsősorban a környezetkímélő berendezések tervezéséről és gyártásáról van szó; ez az iparág egyes becslések szerint egy-két évtizeden belül lehagyhatja a ma meghatározó járműgyártást és vegyipart, és százezerszám teremthet új munkahelyeket. Ezenkívül egy új tanácsadói, szakértői iparág kialakulásához vezethet, hogy a legkülönbözőbb területeken mozgó beruházóknak információra van szükségük a klímaváltozás hatásaira vonatkozóan. És persze ne feledkezzünk el a tőkepiacokról, amelyeknek nagyon is kapóra jönne az emissziókereskedelmi rendszer világméretűvé tétele. Van olyan vélemény, amely szerint éppen a Wall Street lesz az az erő, amely előbb-utóbb rábírja a Fehér Házat a szén-dioxid-tőzsde bevezetésére.
Civil oldalról gyakran elhangzik a vád, miszerint az emissziókereskedelem és a környezetvédelem más „piacosított” módszerei valójában csak a részt vevő vállalatoknak használnak, miközben az emberiség változatlan sebességgel rohan a saját maga által megásott sír felé. Ám nem kell túlzott cinizmus annak belátásához, hogy nagyszabású környezetvédelmi programok megvalósításához a közvélemény és a politikusok nekibuzdulásán túl arra is szükség van, hogy a gazdasági szereplők le tudják fordítani azokat a maguk nyelvére, számszerűsíteni tudják az azokkal összefüggő kockázatokat és lehetőségeket. A tiszta levegő, az ivóvíz, a biodiverzitás vagy a klíma védelmének nemes célja helyett megszűnő és újonnan létrejövő munkahelyekben, beruházási lehetőségekben, tőzsdei jutalékokban, nyersanyagárakban, biztosítási prémiumokban kell gondolkodni – bármennyire kiábrándító is ez sokak számára. Ahogy Németország első számú biztosítótársasága, az Allianz minap kiadott jelentése fogalmaz: a vállalatoknak egyértelmű jelzésre van szükségük a politika részéről, hogy megkezdjék a csak hosszú távon megtérülő környezetbarát beruházásokat.
Ha Heiligendammban nem is sikerül létrehozni a világméretű klímavédelmi rezsimet, biztos, hogy ma sokkal közelebb vagyunk ehhez a célhoz, mint fél évvel ezelőtt. Így remény van arra, hogy sikerül legalább lassítani a globális felmelegedést, magyarul: az emberiség kézben tudja tartani a saját jövőjét.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
