A három svéd modell: mítosz és valóság

Az első modell nagyjából 1870-től 1960-ig tartott. Ez alatt a „liberális” jelzővel illetett szakasz alatt a kormány lényegében stabil, piacbarát törvényi kereteket tartott fenn, a képzéssel, az egészségügyi ellátással és az infrastruktúrával egyetemben. Ezen időszak vége tájékán a GDP-hez viszonyított kormánykiadás és a jövedelemeloszlás nagyjából olyan volt, mint az USA-ban. A közel egy évszázados időszak alatt Svédország a nyugati világ egyik legszegényebb államából a harmadik leggazdagabbá vált az egy főre jutó GDP alapján számolva. Más szavakkal: Svédország gazdag állam lett, még mielőtt a fölöttébb bőkezű jóléti rendszerét létrehozták volna.

A második periódus 1960 és 1985 közé esik. Ezen időszak alatt az ország megtartotta a korábbi szabad kereskedelmi rendszert, sőt ezt a globális liberalizációs lépések nyomán még jobban kiterjesztette, a gazdaságpolitika fő irányává ekkor lépett elő a bőkezű jóléti állam kiépítése. Ennek folytán a közkiadások hányada a 80-as évek végére elérte a GDP 60-65 százalékát, szemben az 1960 tájékán kimutatott 30-cal. A legmagasabb jövedelműek adója ugyanezen időszak alatt 40-ről 65-70 százalékra emelkedett (beleértve a háztartások összes adóját).

A munkára, a megtakarításokra és a vállalkozás indítására irányuló ösztönzést erősen visszafogta a bérkülönbségek csökkenése és a nyereségekre kifejtett erős nyomás. Mindkét hatás nagyrészt a központosított szakszervezetek fellépéséhez vezethető vissza. Mindezt fokozták az új munkaerő-piaci szabályok, köztük a munkahelyek biztonságát szavatoló, a 70-es évek közepén elfogadott törvény. A pénzügyi piacok működését meghatározó – még a második világháború idején bevezetett – jogszabályokat ebben az időben továbbra is fenntartották. Összességében ez a gazdasági és szociális rendszer az, amelyet „svéd modellként” szoktak említeni.

Bár a gazdaság teljesítménye ebben az időben nem volt rossznak mondható, lenyűgöző sem volt. Az 1970–95 közötti időszakban az egy főre jutó GDP tekintetében Svédország 18 százalékkal maradt el a gazdag OECD-országok átlagától, és az adott mutató tekintetében a tizenhetedik helyre esett a hajdani harmadikról.

A tőkepiaci szabályozás megváltoztatása és a valutaátváltási korlátozások kiiktatása a 80-as évek végén – az EU-csatlakozással egyetemben – új korszak eljövetelét, a harmadik svéd modell kezdetét jelentette. A lakosság jelentős hányada számára már 1991-ben 10-20 százalékkal csökkentették a legmagasabb adókulcsokat. Ezek a reformok jelentős társadalmi támogatottságot élveztek, annál is inkább, mivel szociáldemokrata kormányzás idején vezették be őket. Később – jobbára jobbközép kormányzás alatt – több piaci szegmensben is deregulációt hajtottak végre: főleg a távközlésben, az áramszolgáltatásban, a közúti közlekedésben és szállításban, a taxizásban, és bizonyos tekintetben a vasúti közlekedésben.

A deregulációt és a privatizációt – jóllehet állandó közpénztámogatással – a humánszolgáltatások körében is végrehajtották, főleg a gyermekellátásban, az oktatásban és az idősgondozásban. Itt a verseny fokozása és a választási szabadság kiterjesztése volt a cél. Mindezek hatására a növekedési ráta a 90-es évek közepétől emelkedett, és az egy főre jutó GDP-ben az élbolyhoz viszonyított lemaradás harmadát sikerült behozni. Svédországban azonban továbbra is jellemző a ráutaltság a jóléti juttatásokra: a munkaképes korúaknak még ekkor is mintegy 23 százaléka él ideiglenes vagy állandó juttatásokon.

A 2006 őszén hatalomra juttatott jobbközép kormány elkötelezte magát a gazdaság liberalizálása mellett: terveket jelentett be állami vállalatok eladására, a kisvállalkozások működési feltételeinek javítására, a humánszolgáltatásokban a választási lehetőségek kiterjesztésére. Megszüntette a vagyonadót (miután az előző, szociáldemokrata kormány felszámolta az örökösödési adót), valamivel csökkentette a bérek utáni terheket és a szociális juttatások egy részét, hogy fokozza a munkára irányuló késztetést.

Mindez azt jelenti, hogy Svédország ma több fontos pont tekintetében kezd visszatérni ahhoz a liberális gazdasági rendszerhez, amelyet az állami intervencióknak a hatvanas években tapasztalt robbanásszerű bővülése előtt működtettek a kormányok. Teszik ezt két fontos kitétellel. Az első – amelyben minden párt egyetért –: a jóléti állam juttatásait az adókra alapozva kell finanszírozni, bár a társadalombiztosításban bizonyos hagyományos biztosítási elvet igyekeznek bevezetni. Emiatt az állami kiadásoknak a GDP-hez viszonyított hányada akkor sem csökken jelentősen a mostani 53 százalékról, ha a jóléti juttatásokat valamelyest lefaragják. A második kitétel az, hogy az államnak nagyobb felelősséget kell vállalnia a környezetvédelemben.

Mindezek a gazdaságpolitikai intézkedések összeütközésbe kerülhetnek a Svédországban igen erősen meglévő egyenlőségre való törekvésekkel, legalábbis rövid távon. A liberalizáció jelenlegi hullámát illetően éppen ez a nagy kérdés: vajon ezek a reformok politikailag fenntarthatók-e. A következő, 2010-es választások választ fognak adni erre a kérdésre.

A szerző a Stockholmi Egyetemen a nemzetközi gazdaságtan profeszszora