A tőkepiaci öt pontról

Az MNB májusi adatai szerint a hazai háztartások betétekben 6000 milliárd forintot tartottak, míg befektetési jegyekben 1815, tőzsdei részvényekben 267, állampapírokban pedig további 1092 milliárdot. Mindez összesen tehát 9174 milliárd forint, amelyhez a figyelembe nem vett eszközöket hozzáadva nagyjából kijöhet az említett tízezer milliárd forint.

Ezzel azonban azt feltételezzük, hogy a megtakarító családoknak egyáltalán nincs hitele és fordítva: különben ugyanis a háztartások 5112,6 milliárdnyi hitelállományának jó részét le kellene vonnunk ebből az összegből, mert hosszú távon azt törlesztésre kell fordítani. Célszerű lenne a rövid távú betétállományt is kihagyni a hosszú távú szemléletet megkövetelő tőzsde lehetőségeit vizsgálva. Márpedig csak a folyószámlabetétek kihagyása 1600 milliárddal mérsékli az előbbi összeget.

Az első javaslat szerint a legalább három évig egy elkülönített számlán tartott befektetések hozama mentes lenne a kamat- és árfolyamnyereség-adó alól. Ez minden bizonnyal átterelné a megtakarítással rendelkezők pénzét a bankokból a tőkepiacra (az előbb látott nagyságrendek magukért beszélnek), s egyúttal azt is jelenti, hogy a kieső adóbevételeket részben a megtakarítani csak rövid távon vagy egyáltalán nem tudóknak kellene kipótolniuk, vagyis emelkednének a bérek közterhei. A nemzetgazdaság számára azonban a megtakarítások növelése volna hasznos, az, hogy ezek közvetítése a brókerek vagy a bankok profitját növeli-e, másodlagos.

A második felvetés szerint nem terhelné forrásadó az ingatlaneladásból származó nyereséget, ha azt valamilyen ellenőrzött megtakarítási számlára helyezik. Bár az ötlet jónak tűnik, egyáltalán nem világos, miért lendülne fel ettől a munkaerő-mobilitás vagy a használt lakások piaca. A magyarok 92 százaléka ugyanis nem azért lakik saját tulajdonú otthonban, mert emelkedő ingatlanárakra spekulál, hanem mert 10–50 éve a saját építés volt az egyedül reális otthonteremtési forma. Az ingatlanjaikat évtizedekig megtartó, így adómentes tulajdonosok aligha adnák el most tömegével saját fejük fölül a tetőt, hogy bármikor felmondható és drágítható albérletbe költözzenek. Ezt még a nemrégiben lakástulajdonossá lett fiatalabb korosztálynál is nehéz lesz elérni, ráadásul a felszabaduló összegből előbb törleszteni kell a szinte kizárólag ilyen ingatlanokat terhelő 2800 milliárd forintnyi lakáshitelt is.

A harmadik javaslat szerint a befektetési jegyeket inkább a részvényekhez hasonlóan kellene adóztatni. Ebben nem egyszerű igazságot tenni, hiszen az alapok kamatot és árfolyamnyereséget egyaránt realizálhatnak. Az igazi kérdés itt az, hogy a tőkebefektetések hozamát miért kell formától függően eltérően adóztatni.

Szintén javasolják, hogy az állam a privatizálandó cégeket a tőzsdén keresztül értékesítse. Ez az igény csak igen komoly megkötésekkel fogadható el, hiszen az eladásnál a lehető legjobb feltételeket kell(ene) megkeresni. Márpedig a tulajdonosi szerkezetet elaprózó tőzsdei eladás csak akkor lehet célszerű, ha a felkínált papírok egyben senkinek sem értékesebbek. Különben az állam kevesebbet kap a reálisnál, majd az ideális vevő a részvényeket felárral megveszi a tőzsdén és kivezeti a céget. Ez lényegében a közpénzek kisbefektetőknek való elosztogatását jelenti.

A legfontosabb és leginkább támogatható javaslat a közgazdasági, pénzügyi ismeretek kötelező oktatása a középiskolákban. Csak azt nem szabad elfelejtenünk, hogy ha a képzés valóban jó lesz, az emberek megértik: portfóliójuk diverzifikálásához az kell, hogy megtakarításaik oroszlánrészét ne a hazai tőkepiacon fektessék be.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa