Az ázsiai válság tanulságai tíz év távlatából
A válság közepette senki sem tudja, hogy a gazdaság meddig és milyen mélyre zuhan. A kapitalizmust a kezdetei óta válságok jellemezték, a gazdaság azonban minden alkalommal kilábal, ugyanakkor mindegyiknek megvannak a saját jellemzői. Tíz év elteltével tehát jogos a kérdés, melyek voltak az akkori válság tanulságai, és vajon a világ tanult-e az akkor történtekből. Vajon ilyen válság ismét előfordulhat? Ha igen, akkor küszöbönáll-e?
Vannak bizonyos hasonlóságok az akkori és a mostani helyzet között: 1997 előtt gyors – hat éven belül hatszoros – növekedés volt tapasztalható a fejlett államokból a fejlődőkbe irányuló tőkeáramlásban, majd stagnált. A válság előtt a kockázati felárak alacsonyak voltak, a bajok bekövetkezte után azonban a magasba szöktek. Ma a globális likviditásbőség közepette ismét alacsonyak a kockázati felárak, és ismét meglódult a tőkeáramlás, annak ellenére, hogy egyetértés van a világgazdaságot fenyegető, óriási kockázatok meglétéről.
Az IMF és az amerikai pénzügyminisztérium 1997-ben az átláthatóságnak a pénzügyi piacokon tapasztalható hiányát okolta a válságért. Amint azonban a fejlődő államok a titkos bankszámlákra és a hedge-alapokra kezdtek mutogatni, akkor gyorsan elpárolgott az IMF és az USA átláthatóság iránti lelkesedése. Azóta a hedge-alapok jelentősége növekedett, és világszerte terjednek a titkos bankszámlák.
Vannak azonban lényeges eltérések is az akkori és a mostani idők között. A legtöbb fejlődő állam masszív valutatartalékokat halmozott fel, mert megtanulták a kemény leckét, hogy bajok idején színre lép az IMF és az amerikai pénzügyminisztérium, elveszi a gazdasági szuverenitást, és olyan gazdaságpolitikát irányoz elő, amellyel szavatolni lehet a gazdag államok hitelezőinek szóló törlesztéseket, de mély recesszióba taszítja az adós országok gazdaságát.
A tartalékok fenntartása roppant költséges, mert a pénzt el lehetne költeni a növekedést serkentő fejlesztési projektekre. Ezekért a veszteségekért azonban bőséges kárpótlást nyújt az, hogy csökken egy új válság és a gazdasági függetlenség ismételt elvesztésének veszélye. A tartalékok növekedése – miközben fokozza a fejlődő országok biztonságát – egyúttal a globális volatilitás új forrásává vált, főleg azt követően, hogy a Bush-kormányzat idején a dollár elveszítette a korábban értékmegőrző eszközként őrzött szent helyét. A sok milliárd dolláros portfóliók kiegyensúlyozása magával hozza a dollárpozíciók leépítését, ez pedig hozzájárul az amerikai valuta gyengüléséhez.
További újdonság, hogy a fejlődő államok az utóbbi időben jelentős összegben vettek fel hiteleket saját valutájukban, ezzel csökkent a valutapiaci kitettségük. A külföldi valutában nagymértékben eladósodott államok számára a kockázati felárak újbóli emelkedése bizonyosan gazdasági zavarokat vagy akár válságot hoz. Ez azonban aligha okoz majd globális pénzügyi válságot, mert ma sok országnak jelentős tartalékai vannak.
Az 1997-es pénzügyi válság közepette egyetértés alakult ki abban, hogy a világot alkalmasabbá kell tenni a krízisek megelőzésére, illetve kezelésére. Az amerikai pénzügyminisztérium, illetve az IMF azonban rájött, hogy az esedékes reformok – bármilyen fontosak lettek volna azok a világ számára – nem állnak érdekükben. Ezért minden tőlük telhetőt megtettek, hogy válság idején ne hajtsanak végre értelmes reformokat a globális pénzügyi rendszerben, mert tudták, hogy a bajok elmúltával úgyis elillan a hajlam a változtatásokra. Ez a feltételezés fölöttébb igaznak bizonyult: ki hitte volna ugyanis, hogy Bill Clinton után jön egy amerikai elnök, aki minden megjelenési formájában aláássa a multilaterális nemzetközi rendszert? Az argentin válság idején például volt javaslat az adósságátütemezés korszerűsítésére (az országcsődeljárásokra), később az OECD javasolta a banktitkok rendszerének a megszüntetését, az amerikai kormány azonban mindkét kezdeményezést megvétózta.
A tíz évvel ezelőtti válság két legfontosabb tanulságát mindazonáltal nem tanulta meg a világ. Az első, hogy a tőkepiaci liberalizálás – azaz a fejlődő államok piacának megnyitása a rövid lejáratú, „forró tőkék” előtt – roppant veszélyes. Nem véletlen, hogy a válság lényegében megkímélt két nagy – viszonylag zárt tőkepiacú – országot, Indiát és Kínát. Ma mégis mindkettő erős nyomás alatt áll, hogy nyissa meg a piacát.
A második tanulság, hogy a messzemenően integrált, globális világban szükség van hiteles nemzetközi pénzügyi intézményekre, amelyek képesek megalkotni a globális stabilitást és a fejlődők növekedését elősegítő szabályokat. Az IMF nagyrészt az egyedüliként vétójogot gyakorolható USA és a vezetőjét hagyományosan delegáló EU ellenőrzése alatt áll, ezért hosszú ideje úgy tekintenek rá, mint a hitelezők érdekeit képviselő intézményre. A hitelességét az 1997-es válság még inkább aláásta, azóta pedig még jobban kiütköztek a korlátai, mert képtelen volt bármit is tenni a stabilitást ma leginkább veszélyeztető globális pénzügyi egyensúlyhiányok ellen.
Reformokra tehát továbbra is szükség van, főleg a globális tartalékrendszer átalakításának formájában.
A szerző Nobel-díjas közgazdász, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora
