BÉT logóÁrfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok

Az energiabiztonság változó arca az ezredforduló után

A fejlett világ három évtizede fecseg arról, hogy csökkenteni kell az importált olajtól való függőségét. Az aggódó retorika ellenére azonban súlyosbodott az ellátás problémája, az energiabiztonság ügye pedig komplexebbé vált. Az Egyesült Államok ráutaltsága a bevitt olajra megkétszereződött az utóbbi harminc évben, és ma eléri a teljes fogyasztás kétharmadát.
2007.08.22., szerda 00:00

Hosszú történetük van az olajfegyverrel való fenyegetőzéseknek, ezekkel egy-egy ország külpolitikájának a megváltoztatását akarták kikényszeríteni. Az Olajexportáló Országok Szervezetének (OPEC) arab tagjai már az 1967-es háború idején embargóra szólítottak fel; ennek azonban akkor még kevés foganatja lett, mert az USA nagyrészt önellátó volt. Az 1973-as jom kippuri háború utáni felhívás azonban már hatott, mert addigra megugrott Amerikának a külső olajszállítókra való ráutaltsága. Az akkor meghirdetett embargó felhajtotta az árakat, elindított egy hosszabb, stagnálással egybekötött inflációs időszakot, és igazolta, hogy az olaj illékony áruféleség. Az embargóval eredetileg az USA-t és Hollandiát kellett volna sújtani, a piaci erők azonban hatékonyan mozgatták az egyes fogyasztók között a szállítmányokat, így végül az összes fogyasztó ország szenvedett ugyanattól az ársokktól és hiánytól.

Az akkori olajársokk nyomán négy pilléren nyugvó energiabiztonsági politika alakult ki. A kormányok egyrészt felszabadították az árakat, ez erősen ösztönzött a takarékos felhasználásra és új ellátási források feltárására. Emellett külön is szubvencionálták a megtakarítást, illetve a megújuló források bevonását. Egyes kormányok ezen túlmenően elkezdtek stratégiai tartalékokat képezni, hogy rövid ideig tartó ellátási zavarok esetén legyen mihez nyúlniuk. A fejlett ipari államok végezetül létrehozták a párizsi székhelyű Nemzetközi Energiaügynökséget (IEA – International Energy Agency), amelynek azt a feladatot adták, hogy hangolja össze a fogyasztó államok energiapolitikáját, a készletezést is beleértve.

Ilyen politikának még mindig van értelme, bár az ellátás tartósabb kiesésére nyilván nem tud gyógyírt. A világ még nem fut ki ugyan az olajtartalékokból, de az ismert készletek kétharmada a politikailag instabil Perzsa-öböl térségében van. Bár az USA a szükségleteinek csak a kisebb részét fedezi innen – a legnagyobb külföldi szállítója a stabil szomszéd, Kanada –, az 1973-ban kapott lecke máig érvényes tanulsággal szolgált: az öböl térségéből érkező szállítmányok fennakadásai felhajtják az árakat és kárt okoznak gazdag és szegény államoknak egyaránt, bármilyen biztonságosnak is látsszék az olajellátásuk.

Az utóbbi néhány évben új dimenziói bukkantak fel az energiabiztonság problémájának. Az egyik a dinamikusan növekvő ázsiai országok – mindenekelőtt Kína – olajszükségleteinek gyors felfutása. Peking szemlátomást azt hiszi, hogy az energiabevitelét tartósan biztosítani tudja olyan pária államokkal kötött szerződések révén, mint amilyen Szudán. Az ilyen rövidlátó, merkantilista megközelítés már a jelenben is kreál – például Darfúr nevével fémjelzett – külpolitikai bonyodalmakat, hoszszabb távon pedig nyilván nem nyújt védelmet az ellátás súlyosabb fennakadásaival szemben. Ezért jobb lenne Kínát (illetve Indiát is) bevinni az IEA tevékenységébe, és bátorítani Pekinget a világpiaci mechanizmusok igénybevételére.

Az energiabiztonság problémakörének egyik további új dimenzióját az adja, hogy a magas árak és a nagyra duzzadt tartalékok nyomán jelentős hatalmi potenciál tevődött át az olajtermelő államokra. Ezek állami cégeinek ma nagyobb olaj- és gáztartalékai vannak, mint a – hajdan „hét testvérként”-ként említett – magántársaságoknak. Ezek az állami olajvállalatok – mint például a venezuelaiak vagy az oroszországiak – ma nemcsak a piaci erők működésére reagálnak, hanem az újonnan meglelt árképzési hatalmukat is nyíltan használják politikai célok elérésére.

Végezetül pedig az energiabiztonság egész problémáját – nemzeti és globális szinten egyaránt – végletesen kuszává tette a földi éghajlat változása. A szokatlan klimatikus jelenségeket komolyan kell venni, ezért az energiabiztonság megteremtését célzó intézkedések során a keresleti oldalra még jobban szükséges figyelni, mint a kínálati oldalra.

Vannak egyes törvényhozók által favorizált lépések, mint például a szén cseppfolyós tüzelőanyaggá alakítása, amellyel fokozni lehet a biztonságos ellátást. Ennek révén azonban több szén-dioxid kerül a levegőbe, mint az importált olaj felhasználásakor, ezért ilyen eljárásokkal célszerű addig várni, amíg a keletkező szénvegyületek biztonságosan ki nem vonhatók a tüzelési eljárás során. Emiatt a hatékonyabb felhasználás és a megtakarítás egy ideig még elsődleges eszközként kezelendő mind az ellátás biztonsága, mind a klímavédelem szempontjából. Ehhez természetesen meg kellene nyerni a jelentős szénvagyonú Kínát és Indiát is; erre csak akkor van mód, ha hozzájutnak a fejlett feldolgozási technológiákhoz, amelyek nélkül óriásira növekedne a légkör terhelése.

Kína ebben az évben túlszárnyalja az USA-t az üvegházgázok kibocsátásában. Az országban ma már hetente csaknem két széntüzelésű erőművet adnak át. Ebben a világban az energiabiztonságot már nem lehet nagyobb energiafüggetlenséggel elintézni, ehelyett ma azt kell keresni, hogy miként tudunk együtt élni a kölcsönös energiafüggőséggel.


A szerző a Harvard Egyetem professzora, korábban az USA hadügyminiszterhelyettese volt


A szerző további cikkei

Vélemény cikkek

Továbbiak

Címoldalról ajánljuk

Tovább a címoldalra

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.