Exodus

Nagyot fordult a világ az Európai Unió 2004-es bővítése óta. Az újonnan csatlakozott tagok akkor azért lobbiztak, hogy a régi tagországok mihamarabb nyissák meg polgáraik előtt a munkaerőpiacaikat. Most többen közülük azért drukkolnak, hogy a még meglévő korlátozások fennmaradjanak.

Dublinban munkát vállaló barátom mesélte, hogy a városban sétálva, vásárolva lassan több lengyel szót hall, mint angolt. Az ott élő 150 ezer lengyelnek már saját tévécsatornája van, így most már azoknak sem gond az átköltözés, akik nem beszélik a fogadó ország nyelvét. A másik kedvelt célpont Nagy-Britannia, ahol hivatalosan 360 ezer lengyel vállal munkát, feketén még többen. Becslések szerint az elmúlt öt évben 1,2 millióan hagyták el Lengyelországot, ez a lakosság 3 százaléka, és sokan tervezik a családjukat is kivinni, tehát nem térnek haza. Mivel nyilván a legjobb munkaerő megy el hazájából, az eredmény a szakképzett dolgozók hiánya, a rohamosan növekvő bérek, emiatt csökkenő beruházási kedv, elöregedő lakosság és felboruló társadalombiztosítás.

A másik oldalon viszont azon országok látványosan jól jártak, amelyek gyorsan megnyitották munkaerőpiacukat. Bár mostanában egyre többen panaszkodnak a „kelet-európai” bűnözésre ezekben a fogadó államokban, összességében mégis gyorsabb a növekedésük és alacsonyabb a munkanélküliségi rátájuk, mint a bezárkózó tagállamoknak.

A kisebb mobilitás és gyenge nyelvtudás miatt Magyarországon egyelőre nem ilyen súlyos a probléma, de a legjobb szakemberek kivonulása minket is érzékenyen érint. Ráadásul a pótlásuk is bizonytalan, hiszen a keletebbi, délebbi munkavállalók tőlünk még nyugatabbra mennek. Ha pedig az olcsó telephelyre vadászó működő tőke és a magasabb bérért áhítozó munkaerő nem nálunk találkozik, annak hosszú távon súlyos következményei lehetnek.