Védjük vagy eladjuk?

Törvény készül annak megakadályozására, hogy a stratégiailag fontos magyar vállalkozásokban külföldi állam közvetlen vagy közvetett módon irányítást szerezzen. Végre! A Világgazdaság jegyzetírója szerint ugyan tizenkét évet késett ez a lépés, szerintem legalább tizenhetet – de hát jobb későn, mint soha.

Persze nem tagadható, hogy az elképzelés kapcsán a kérdések egész sora merül fel. Nem új dilemmákról van szó, hiszen aki elég régóta foglalkozik a gazdaság kérdéseivel, az tudja, hogy – akár- csak a divatban – bizonyos irányzatok időről időre visszatérnek. Először is: miért csak a külföldi államoktól féltjük azt, amit féltünk? Másodszor: mit is akarunk, mit is tudunk még megvédeni? Hát a stratégiai vállalatainkat! De melyek ezek? Amelyek székhelye ugyan Magyarországon van, magyar irányítással, de közönséges halandó által át nem látható tulajdonosi struktúrával tevékenykednek? Vagy azon cégekre gondolunk, amelyek több ezer magyar munkavállalóval, itt folytatott kutatás-fejlesztéssel, de egyértelműen külföldi tulajdonban működnek? Ez sem új kétség: amikor 20 éve egész Amerika azt hangoztatta, hogy növeljük vállalataink versenyképességét, egy neves közgazdász a Harvard Business Review-ban tette fel a kérdést: Who is US – azaz ki az a mi? Az Amerikában működő japán, koreai stb. tulajdonú cégek vagy az Indiában gyártó IBM, a Tajvanon tevékenykedő Texas Instruments stb.

Menjünk tovább: mitől is kell féltenünk igazán ezeket a vállalkozásokat? Attól, hogy felvásárolják őket, és esetleg egy külföldi állam befolyása alá kerülnek, vagy attól, hogy megszűnnek? Megszűnnek, mint például a hungaricumnak tekinthető porcelánmanufaktúrák, amelyeket senki nem akar megvenni, de amelyekre a tervezett állami védelem sem terjed ki. Mert ezek nem tekinthetők stratégiai fontosságúnak – hangzik a magyarázat. Mi alapján nevezhető stratégiainak egy cég? Az ágazati jelleg alapján? Igen, mert például az energetika, az infrastruktúra vagy a hadiipar nyilván stratégiai fontosságú. De akkor miért privatizáltuk az előzőeket, és hagytuk lényegében megszűnni az utóbbit? Vagy csak az a stratégiai, amelyik nagy? A hazai vállalati struktúrában a nagyok kétségkívül meghatározó szerepet játszanak a növekedésben, az exportban. De a foglalkoztatásban a kicsiknek van stratégiai fontossága. A kkv-k védelméről mégsem beszél senki.

A gazdasági patriotizmus nem tévesztendő össze a protekcionizmussal. Az utóbbi külön befolyásolás vagy támogatás révén elérhető érvényesülés. A patrióta (személy vagy gazdaságpolitika) viszont saját országának érdekeit helyezi előtérbe, ezzel értelemszerűen háttérbe szorítva más országok érdekeit. A gazdasági patriotizmus legélesebb ellenzője térségünkben az Európai Unió. Ez érthető is, hiszen éppen lényegét, a közös európai piacot, az esélyegyenlőséget kérdőjelezik meg a nemzeti érdekek védői. A gazdasági patriotizmus nem francia találmány, de kétségkívül Franciaországban igen mélyek a nemzeti érdekek érvényesítésének gyökerei. A legutóbbi időben nemcsak a sokat emlegetett Danone-felvásárlást akadályozta meg a francia állam, hanem az egyik legnagyobb energiaipari cég, a Suez külföldi kézbe kerülését is. A patriotizmusra is igaz: senki sem szereti, de mindenki csinálja.

Ugyanakkor, amikor a kormány a stratégiai vállalatok megvédésének módjain töri a fejét, a főváros az elektromos művekben meglevő maradék részesedését (részesedésünket!) is el kívánja adni, hogy a metróépítés már ma is jól láthatóan feneketlen hordójába dobja az ebből származó bevételt. S kiírt egy tanácsadó tendert, hogy érdemes-e a gázművek papírjait is eladni. Én ingyen is megmondtam volna: persze hogy érdemes! Hiszen így újabb tíz- és százmilliókat lehet presztízsnövelő, gazdaságilag értelmetlen fejlesztésekre fordítani. Most már csak az a kérdés: a kormány és a főváros nem beszél egymással?

A szerző közgazdász