A közép-ázsiai országok energetikai játszmái

A nyugati vállalatok fogadtatása roppant kedvező. A Berlinben akkreditált kazah nagykövet, Kajrat Száribaj nemrégiben így nyilatkozott a Tagesspiegelnek: „Örülök, hogy Németország és az Európai Unió végre megértette Közép-Ázsia jelentőségét. Szükségünk van a gazdasági együttműködésre. Szerkezetváltást szeretnénk végrehajtani, kevésbé exportfüggővé tenni a gazdaságot. Ehhez új gépekre és új technológiára van szükségünk. Kazahsztán kedvező adófeltételeket teremtett, bőséges nyersanyagkészletet kínál, és a kínai, az oroszországi, a közép-ázsiai piacokra való bejutás lehetőségét.”

Az Európának szóló szirénhangok mögött főleg az Oroszországtól való függetlenedés vágya és a kazahokban a nemzethalál vízióját felidéző kínai betelepedéstől való rettegés munkál. Mindazonáltal tény, hogy a Magyarországnál hússzor nagyobb területű, de csupán 15 millió fős Kazahsztánban 2010-re 100 millió, 2015-re 150 millió tonna kőolaj kitermelését tervezik.

Ezt nem lesz könnyű elérni. Kivált, hogy a kazah fővárosban a jelek szerint megirigyelték az orosz Gazpromnak az elmúlt években bevezetett terjeszkedési modelljét: szeptember első hetében környezetvédelmi és adófizetési kifogásokkal – többek között a Kaszpi-tengeri fókák veszélyeztetésére hivatkozva – elkezdték a Kaszpi-tenger kazah szektorában található, több tízmilliárd hordó kőolajat és ismeretlen mennyiségű földgázt rejtő Kasagan lelőhely de facto visszaállamosításának a hadműveletét.

Nemzetközi botrányról van szó, hiszen a még 1997-ben, negyven évre kötött megállapodás szerint az Agipnak a munkát irányító kazahsztáni leányvállalatán kívül a maga egyenként több mint 16 százalékos részvénycsomagjával érintett az Eni, a Total, az ExxonMobil és a Shell és 9,26 százalékkal a ConocoPhilips.

A kazah hatóságok akciójukkal azt akarják elérni, hogy a projektben csupán 8,33 százalékos részvénycsomaggal részt vevő kazah KazMunajGaz az Agip leányvállalatával megegyező részesedést szerezzen a konzorciumban. Karim Makszimov kazah miniszterelnök szeptember 6-án fenyegető hangon közölte, hogy ha nem sikerül megegyezni a hazai kőolaj- és földgázkitermelő vállalat új pozíciójáról, akkor életbe lép a Nurszultan Nazarbajev elnök utasítására kidolgozott, de közelebbről nem részletezett „B variáns”.

Az államfő, akinek tekintélyét világszerte alaposan megtépázták a hazájában nemrég botrányos körülmények között lezajlott törvényhozási választások, komoly politikai hasznot remél az általa gerjesztett energetikai konfliktustól. Tervezett itáliai látogatása alkalmával rá akarja venni a Moszkvában is az Eni érdekeinek lobbistájaként számon tartott Romano Prodi olasz miniszterelnököt, hogy a Kasagan-ügyben elért kompromisszum fejében emeljen szót Kazahsztán 2009-ben esedékes, ám az országban tapasztalható súlyos „demokráciadeficit” miatt legalábbis kétséges EBESZ-elnöksége mellett. A moszkvai Kommerszant kaján megjegyzése szerint Nazarbajev keleti ravaszsága eredményre vezethet, mert a kasagani földgázt az EU az orosz és a közel-keleti energiaszállítások alternatívájának tekintett, mintegy 3400 kilométer hosszú Nabucco vezetékbe szánja.

Nem teljesen világos, hogy a finanszírozás hiányában amúgy is kétséges Nabucco-projektben milyen szerepet szánnak a hatalmas kőolajlelőhely feltételezett gázkészletének. A kibontakozó botrány azonban érzékelteti a multinacionális vállalatok és egész Európa kiszolgáltatottságát a közép-ázsiai energetikai exportnak.

Sovány vigasz, hogy más sem jár jobban a „posztkommunista kalifákkal”. Vlagyimir Putyin orosz elnök például meglepte a világot, amikor a Kaszpi-tenger partján májusban váratlanul megállapodott kazah és türkmén kollégájával egy évi 20 milliárd köbméter földgázt továbbító vezeték építéséről, kazah és orosz területen keresztül. Ezzel meghiúsította a nyugati világ terveit a „gázcsapelzárásra” hajlamos Moszkva megkerülésével kapcsolatban.

A szerződés ünnepélyes aláírására Vlagyimir Putyinnak 12-én kellett volna a türkmén fővárosba érkeznie. De kénytelen otthon maradni. Egyrészt, mert – amint azt a Kreml kiszivárogtatta – az érdekelt felek képtelenek voltak megegyezni abban, hogy mennyi földgáz érkezzen a vezetéken. Másrészt, mert Gurbanguli Berdimuhammedov türkmén elnöknél augusztusban megjelent Daniel Sullivan, az amerikai kormány energetikai és gazdasági ügyekkel foglalkozó miniszterhelyettese. Rávette a Türkmenbasi utódát, hogy mégse Oroszországgal, hanem az Egyesült Államokkal építsen földgázvezetéket, amely a Kaszpi-tenger fenekén haladva a túlsó parthoz, a Baku–Tbiliszi– Erzerum vezetékhez csatlakozik. Ez szolgáltatja majd a „kék fűtőanyagot” – hát persze hogy a Nabucco számára.

Ha az amerikaiak most már nyugodtan alszanak, rosszul teszik. A nagyszívű Berdimuhammedov ugyanis augusztus 29-én ünnepélyesen megnyitotta a Türkmenisztánt Kínával összekötő 7000 kilométeres gázvezeték építési munkálatait. Pekingnek 30 milliárd köbméter földgázt ígért, már 2009-ben.

És akkor még egy szót sem szóltunk a Türkmenisztánt Iránnal összekötő Korpedzse–Kurdkuj vezetékről, amely az említettekkel szemben meg is épült. A türkmén elnök nyáron Teheránban megígérte, hogy az idei 8 milliárd köbméter földgázzal szemben jövőre már 14 milliárd köbmétert exportálnak a perzsa államba.

Most már csak egyet kellene tudni: hogy ugyanis mennyi földgázt rejt a türkmén föld mélye. Csakhogy ez államtitok, amelyről még becslések sem állnak rendelkezésre. Nem árt tehát óvatos fenntartással fogadni a közép-ázsiai kőolaj- és földgázimport új lehetőségeiről szinte naponta érkező, a korábbiaknak legtöbbször ellentmondó, ujjongó híreket.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa