A liberalizációs csata

Amikor a márciusi EU-csúcson José Manuel Barroso bizottsági elnök diadalmasan ünnepelte a közös energiapolitika felvállalásáról – valamint a konkrét célszámok és a jogalkotási szándék formális rögzítéséről – szóló döntést, a környezetében akadtak, akik úgy vélték: a szolgáltatói és hálózatüzemeltetői monopóliumok szétbontása viszont aligha következhet be egyhamar. Maga Barroso is úgy fogalmazott, hogy ennek kapcsán „realisztikus lépésekre” lesz szükség. Sokan úgy értelmezték mindezt, hogy az ötlet korábbi megszellőztetésére válaszul kirobbant tiltakozás levétette a témát a napirendről. Nem így történt.

A bizottság és személy szerint Barroso a múlt héten közzétett harmadik energialiberalizációs csomagjával értésre adta: nem adja fel a szétválasztás szándékát, s emiatt kész ütközni az amúgy legfontosabb szövetségeseinek számító – és az ötletet egyelőre mereven ellenző – német és francia vezetőkkel, csakúgy, mint a politikaformáló óriásmonopóliumokkal. Ez sokatmondó erőpróbát vetít előre az említett monopóliumok és a politikai prioritásként kezelt „lisszaboni” célok megvalósulását felügyelő bizottság között.

A versenyképességi célok tekintetében – az innováció és a „tudásalapú” társadalmi bázis megteremtése mellett – kezdettől fogva az árut, az energiát és az információt eljuttató hálózatok mielőbbi kiteljesítését és liberalizálását tekintették kulcsnak. A távközlés és a közlekedés esetében ez már csaknem adottság (gondoljunk a „fapados” légiszolgáltatásokra vagy a mobiltelefonok tömegáruvá válására). Tagadhatatlan, hogy e folyamatban logikus – és egyelőre hiányzó – láncszemként vár a tényleges versenyfeltételek megteremtésére az energiapiac. Ahol az utolsó látványos akadályt brüsszeli szakértők a szolgáltatás és a hálózatüzemeltetés egy kézben tartásában látják.

Barrosóék ennyiből egy létező keretrendszerbe illesztve tűzték ki újabb céljukat. Ráadásul nem is légüres térben tették, hiszen az elektromos áram területén a tagállamok mintegy fele, a gázszektorban hét ország már megvalósította a szétválasztást. Akad azonban a múlt heti lépés mögött szubjektív elem is.

Barroso 2004-ben, miután asztalra tette leendő csapata névsorát, arról híresült el, hogy még sohasem volt annyi liberális profilú EU-biztos Brüsszelben, mint az általa vezetett testületben. Nyilván szerepet játszott ebben, hogy akkoriban még Tony Blair volt a fő szövetségese, szemben a nemzeti protekcionizmus felé kacsingató Chirac–Schröder párossal. De legalább ennyire személyes hitvallást is tükrözött a lépése, miközben persze a dolgok logikája – a globalizációs kihívás és a megoldásként definiált lisszaboni stratégia követelményrendszere – is a szabadabb verseny felé terelte őt. Mindezzel párosult, hogy az említett tavaszi „energiapolitikai EU-csú-

cson” láthatóan megtalálta azt a területet, ahol elnökként valami maradandóan újat teremthet: nevezetesen a közös (liberalizált) energiapolitikát. No, feltéve, hogy sikerrel jár.

Mindez együtt sok mindent megmagyaráz a múlt heti csomag közzétételével kapcsolatban. A Barroso-bizottság az idén lépett túl megbízatása félidején, tehát lassan már gondolni kell a két év múlva esedékes új mandátum kérdésére is. Mind több bennfentes tudni véli, hogy a portugál politikus komolyan kacérkodik egy második elnöki terminussal. Ennek érdekében Barroso láthatóan egyszerre próbál a közvélemény igényeinek és a hite szerint nagyobb versenyképességet eredményező liberalizációs programnak megfelelni. Ez utóbbi jegyében tette meg újabb tétjeit a múlt heti csomaggal. Mivel tetemes ellenerővel kell megküzdeni, ezért biztos sikerre aligha számíthat. De már a részsiker is közelebb viheti mindkét célja felé: az EU-piacon és az elnöki székben egyaránt.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője