Az EU belga fejfájása

Önmagában az, hogy nehezen alakul meg egy belga kormány, nem újdonság. Végül is Nyugat-Európa vitathatatlanul legbonyolultabb demokráciájáról van szó, amelyben egyaránt államalkotó entitás a három „tartomány” – Flandria, Vallónia, Nagy-Brüsszel – és a három fő etnikum (a flamandok és a francia ajkú vallonok mellett maroknyi német kisebbség alkotja a harmadikat). Ahhoz, hogy egy új kormány létrejöjjön, nem elég pártvonalak mentén megtalálni a koalícióképes többséget, az is kell, hogy a két nagy etnikum is egyenlő súlylyal legyen képviselve. Az idei választások után ez egyebek között azért sem tud összejönni, mert ezúttal más színű lett Vallóniában és más Flandriában a politikai többség. Azaz olyan pártoknak, amelyek készek lennének etnikai határokon átnyúló koalícióra, a „másik” oldalon kisebbségben lévő partnerük van, míg az elvben koalícióképes többségi formációk egyre merevebben elzárkóznak az etnikai egyetértés elől.

Belgium korábban minden ilyen dilemmára újabb államreformmal válaszolt, amelyekből világosan kiolvasható a föderatív hatalmi intézmények fokozatos kiüresedése. Most azonban a folyamat eljutott egy olyan határhoz, amikor az egyik fél – a gazdaságilag jóval gyengébb Vallónia – egyértelműen veszítene az eddigi föderatív megoldás feladásán, míg a másik (flamand) oldal csak nyerne rajta. A társadalombiztosítás és a szociális háló finanszírozása jelenleg még a föderáció dolga. Tekintve azonban, hogy a belga GDP nagyját a háború utáni intenzív tőkén megizmosodott, dinamikus Flandria adja, míg Vallónia drága – a hagyományos és időközben többnyire csődbe ment iparágaktól megörökölt – szociális hálót cipel, ezért a flamandok által leegyszerűsített képletben az általuk megtermelt nemzeti többlet nem kis részét voltaképpen a vallon szociálpolitikára „herdálják”.

És ez csak egy elem az utóbbi hetekben-hónapokban mind durvábbá váló kölcsönös odamondogatások menüjéből. Ez mostanra azt eredményezte, hogy Belgium immár a negyedik hónapja kormány nélkül van; cserébe az elvben ezt célzó alkudozások egyre újabb lövészárkokat ásnak ki, eljutva oda, hogy immár a „közemberek” körében is mind gyakrabban emlegetett lehetőség az ország kettéválása.

Talán már meg is történt volna, ha nem állná útját Brüsszel státusa. Az „EU fővárosa” ugyanis földrajzilag Flandriában van, míg lakosainak nagy többsége francia ajkú. Olyan helyzet ez, amelyre eddig egyetlen képlet sem tudott megnyugtató megoldást kínálni. De ha tartósan az az alternatíva, hogy egyáltalán nem alakul kormány, akkor egy idő után e vonatkozásban is meglódulhat a fantázia.

Az „EU-ban” pedig egyre többen idegesek. A szomszédos Luxemburg miniszterelnöke, Jean-Claude Juncker veterán integrációpárti politikus a belga Le Soirban intette nagyobb együttműködésre belgiumi politikustársait. De rajta kívül is mind többeket aggaszt – például bizottsági körökben –, hogy amikor az európai integráció amúgy is kényes szakaszába jutott, akkor esetleg a kompromisszumteremtéséről addig méltán híres alapító állama a harsogó egyet nem értésben és a dezintegrációban mutat (rossz) példát. Ráadásul a netán válóperrel végződő belga civakodás roppant kelletlen lavinát is megindíthat: Katalóniának, Baszkföldnek, Skóciának vagy az északolasz Padániának egyaránt bőven vannak függetlenséget dédelgető politikai indulatai. Azt pedig, hogy – elviekben – mindez mi mindent provokálhat a mindig is etnikai feszültségektől terhelt Közép- és Délnyugat-Európában, talán nem is kell ecsetelni.

„Rosszkor jött az egész” – summázta röviden a belga belpolitikai helyzetről a véleményét egy bizottsági munkatárs. Ezzel kimondva, kimondatlanul sokan egyetértenek. Vigyázó szemeiket mind többen immár Belgiumra (is) vetve…

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője