Digitális lemaradásunk

Az elektronikus eszközök használatának és elterjedtségének – az „e-jártasságnak” – jelenlegi állapotát a brüsszeli testület múlt heti jelentése értékelte, sürgős beavatkozást szorgalmazva egy sor területen. A riadalom nem is titkolt oka, hogy ha az EU „tudásalapú” gazdasági növekedést célzott meg a következő évekre, akkor az e-jártasságban is stabilabb alapokra lenne szüksége.

Az uniós átlag persze a nagyon jó és a nagyon rossz eredményeket is magában foglalja. Az innovációban élenjáró tagállamok – mindenekelőtt a skandináv országok, Hollandia, részben Nagy-Britannia és Írország, valamint feljövőként Német- és Franciaország – az információs technológia elterjedtségében is listavezetők. Cserébe a sok szempontból amúgy is felzárkózási gondokkal küszködő kelet-európai „újak” sokszor az átlag negatív végletét erősítik.

Felmerül persze a kérdés, hogy csupán pénzkérdésről van-e szó, vagy más tényezők is közrejátszanak. Az anyagi háttér persze lényeges. A gazdasági teherbíró képességen is múlik a géppark elterjedtsége, vagy hogy mennyire van az ország „bekábelezve”, s mindez milyen áron hozzáférhető. A következő kérdés viszont már az, hogy mindennek használatbavételére mennyire vannak felkészülve az emberek. És végül: használatukat céltudatosan integrálják-e a gazdasági folyamatokba, valamint az oktatásba, képzésbe?

A magyar ábra ritkán biztató. A Eurostat szerint az internetes csatlakozások elterjedtsége a magyar háztartásokban az EU-átlag felét sem éri el, az említett innovációs élenjárók mutatóinak pedig a harmadánál sem tart. Ugyancsak az uniós átlag harmada nálunk a széles sávú hálózat száz lakosra jutó elterjedtsége. Részben magyarázatul is szolgálhat, hogy ez utóbbiak bevezetési díja másfél éve még úgy volt átlagosan 47 euró Magyarországon, hogy az EU-átlag már akkor is csak 29 euró volt.

Az „eredmény” persze azonnal megmutatkozik. Míg az uniós lakosság 40 százaléka képes az internetes információkeresésre, hazánkban az arány ennek harmada. A világhálón vásárló magyarok aránya pedig a 18 százalékos EU-átlaghoz viszonyítva másfél éve alig 5 százalék volt.

Nem jobb a helyzet a munkahelyi e-jártasság tekintetében sem. A Eurostat szerint míg 2006-ban az uniós munkavállalók 51 százaléka használt internetet, a vonatkozó magyar adat csak 29 százalék volt. Aligha véletlen, hogy 2005-ben az EU-átlag ötödét sem tették ki azon közepes méretű magyar cégek, amelyek elektronikus úton vásároltak.

Ami a jövőre nézve bizakodásra adhat okot, hogy az oktatásban az elektronikus eszközellátás végre közelít az uniós számokhoz. Helyenként – például az iskolák szélessávú-ellátottságát, a szakközépiskolák felszereltségét, avagy a számítógépes laborok arányát tekintve – még az EU-átlagot is meghaladjuk. Kár, hogy a mindezek hasznosulásában kulcsszerepet játszó tanárok fogékonysága viszont még messze elmarad a kívánatostól. Tavalyi adatok szerint míg EU-átlagban a tanárok közel háromnegyede használt számítógépet a középiskolai képzésben, magyar kollégáikra csak 42,8 százalékban volt ez jellemző (az általános iskolákban ugyanez az arány még rosszabb: 75 százalékhoz képest 36,8 százalék).

Az EU-taggá válásig lehetett azt mondani, hogy az effajta fejlesztések forrásigénye meghaladja az ország lehetőségeit. Napjainkban azonban a hét évre kilátásba helyezett 8000 milliárd forintnyi EU-támogatás fényében a pénzhiányra hivatkozás már nem áll. A racionális forráselosztás, a prioritások helyes sorba rakása és a tömeges szemléletváltás legalább ilyen súlyú tényező. Nem feledve, hogy a „digitális műveltség” ma már nem a jövő luxusa, hanem a jelenlegi elmaradottság leküzdésének a záloga.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője