Egyszerre privatizáció és újraállamosítás
Az új vállalatban, amelyet GdF Sueznek hívnak, az államnak 35,6 százalékos részesedése lesz közvetlenül, ez az állami tulajdonban lévő Areva és a Caisses des Depots által birtokolt további részvényeivel együtt közel 40 százalékot tesz ki. A GdF szempontjából tehát a tranzakció tulajdonképpen részleges privatizációval ér fel, a Suez 150 éves történetében viszont ez már a harmadik visszaállamosítás. Hogy az utóbbi részvényesei végül beadták a derekukat, az jórészt annak köszönhető, hogy az olasz Enel csoport 2006 februárjában már megkísérelte a cég ellenséges felvásárlását, és ha nem sikerült volna most megállapodni, akkor ez a lehetőség újból felmerül. Márpedig az Enelnek csak a Suez atomerőműveire fájt a foga, a többi egységét leválasztotta és értékesítette volna.
Így viszont egy igazi francia óriás születik. Ha a már említett környezetvédelmi ágazatok kétharmadát tőzsdére viszi a Suez, valamint az Európai Bizottság tavaly novemberben adott előzetes versenyhatósági kikötésének megfelelően eladják részesedésüket a belga Distrigas gázszolgáltatóban és SPE áramcégben, akkor a vállalat összesített árbevétele 72 milliárd euró lehet, piaci értéke pedig 80-90 milliárd.
Az összeolvadás a francia gazdaságpolitika irányváltását és kettős arcát is jól szimbolizálja. Az államfő minden alkalmat megragad arra, hogy bizonyítsa: nem áll tőle távol az angolszász modell átvétele, és szakít az eddigi merev, bezárkózó szemlélettel. Miközben azonban rugalmasabb munkaerőpiacot, üzletbarát adó- és járulékreformot ígér, egyúttal nem riad vissza a gaulle-ista hagyományoktól sem, és beavatkozik az üzleti életbe, ha úgy ítéli meg, hogy az francia nemzeti érdek. Sarkozy máris kijelentette, hogy a GdF–Suez fúzióhoz hasonló ügyleteket szeretne tető alá hozni.
Tény, hogy Franciaországban az állam tulajdonosként is jóval nagyobb szerepet játszik, mint más uniós tagországban. Az OECD 2005-ben kiadott elemzése (http://www.olis.oecd.org/olis/2005doc.nsf/linkto/eco-wkp(2005)6) ezt egy speciális index segítségével mutatta ki, amely az állami vállalatok méretét a gazdaság nagyságához viszonyította (lásd ábránkat). A magas tulajdoni hányad annak ellenére fennmaradt, hogy a 80-as évek végén és a 90-es évek közepén két nagy hullámban adták magánkézbe annak jó részét, ami a második világháború után, illetve a 80-as évek elején, Francois Mitterrand elnöksége alatt állami tulajdonba került. Mint ahogy azonban a The Economist szellemesen megjegyzi, az államosító állam és a privatizáló állam után most a részvényes állam a divat Franciaországban, amely akár kisebb, akár nagyobb tulajdonán keresztül befolyásolja a döntéseket a tőzsdén jegyzett vállalatokban.
Persze kérdés, mit szól majd az ilyen nemzeti óriások születéséhez az Európai Bizottság, amely épp a jövő héten teszi közzé javaslatát arra vonatkozóan, hogy az uniós közüzemi vállalatok válaszszák szét az energia előállítását és az elosztásra szolgáló hálózatot. Utóbbira így mások is rácsatlakozhatnának, ez élénkítené a versenyt. Francia- és Németország hevesen ellenzi ezt a tervet, egyesek pedig a most bejelentett fúzióban is a protekcionizmus bizonyítékát látják, amely szembe megy a versennyel és annak jótékony hatásaival. A spanyol kormány egyenesen azzal vádolja Párizst, hogy a mesterségesen magasan tartott tarifákkal azért hizlalta fel a GdF profitját, hogy az azután másokat bekebelezzen.
Más szakértők szerint ugyanakkor a GdF és a Suez összeolvadása, valamint a brüsszeli javaslat két külön dolog, és nincs közük egymáshoz. Sőt, az effajta tranzakciók még előnyösek is lehetnek az olyan nagy vetélytársak ellen, mint az orosz Gazprom. Azt, hogy kinek lesz igaza, még nem tudni. Úgy tűnik azonban, hogy Sarkozy tudja, mit akar.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.