Jogos a kritika?

Az új állami vagyontörvényt főként politikusok bírálják, a maguk sajátos szempontjai szerint. Szakmai vitákról viszont alig hallani, noha ez nem kevésbé indokolt.

Az ellenzék számára az új törvény benyújtása jó alkalom a polémiára, ezzel érthető módon élnek is. A vád a már megszokott szereposztás szerint a nemzeti vagyon kiárusítása: most még több vállalat válik eladhatóvá, és piacra lehet dobni a termőföldet, a kórházakat és az egyetemeket, akár a Parlament épületét, hogy megint a kormány barátai és üzletfelei járjanak jól – állítja a sokszor indulatos, tüntetésekkel és aláírásgyűjtéssel nyomatékosított bírálat.

A politikán kívül álló értékelésnek érdemes szem előtt tartania, hogy az új szabályozás ebből a szempontból alig hozott újdonságot. A termőföldek hasznosításáról a törvény egyértelműen kimondja, hogy érvényben maradnak az eddigi szabályok. A kincstári vagyonról rendelkező törvény és rendelet lényege, ha jól értem, szintén hatályban marad – bár ennek megfogalmazása sajnos kevésbé világos. A nem privatizálható társaságok listája valóban rövidebb a korábbinál, de az eddigi tapasztalatok szerint a vagyonkezelők nem mindent értékesítenek, amit szabad, sőt sokszor azt sem tudják eladni, amit szeretnének. A privatizáció mértékét és időzítését nem is ennek a törvénynek, hanem a vagyonkezelési stratégiának kellene meghatároznia. Komoly hiányosságnak tartom, hogy a kormányzat ezt nem dolgozta ki és nem terjesztette a törvénnyel együtt az Országgyűlés elé jóváhagyásra.

A politikai kritikának megfelelően fel lehetett volna eleveníteni azt az 1990-es elgondolást, hogy a vagyonkezelő ne a kormány, hanem a parlament felügyelete alá tartozzon. Bár az akkori ellenérvek zöme ma is áll, az biztos, hogy a két rendszer nem keverhető. Ezért jogosnak látszik a vezetői posztok időhorizontját érintő, figyelmen kívül hagyott kifogás: kormányzati irányítás esetén a kinevezés ne nyúljon túl a parlamenti cikluson.

Ugyancsak joggal vitatható szakmai szempontból még jó néhány kérdés. A centralizáció és az „egységes vagyonkezelés” elve minden korábbinál nagyobb konglomerátumot hoz létre, ez megfelelő szabályok hiányában az átláthatóság rovására mehet. A részvénytársasági formával szemben már eddig is sok jogos kifogás merült fel, amelyek most, amikor az alapfeladat a zömmel nem vagy korlátozottan forgalomképes jószág tartós kezelése, felerősödnek. A törvény szerint a központi költségvetési szervezeteknek nem lehet önálló tulajdonuk, így nemcsak bérleti díjat kell fizetniük a székházhasználatért, hanem át kell adniuk az új óriásholdingnak a hozzájuk tartozó mintegy száz céget is. Ezt a tárcák által kifogásolt pontot a törvény egyszerűen megkerüli. Csak utal egy lehetséges megoldásra, a vagyonkezelési szerződésre, de ennek területeit és szabályait nem is körvonalazza. Általában is homályba vész a törvény „lelke”, a vagyonkezelési célkitűzések és módszerek meghatározása – a lényeget kormányrendeletek szabályozzák majd –, a bevételekkel kapcsolatban pedig nyilvánvaló az ellentmondás: a főszövegben a vagyongyarapítás, az indoklásban a költségvetési befizetés szerepel.

Nem világos az sem, hogy fő szabályként miért csak többségi tulajdona lehetne az államnak egyes cégekben. A közelmúltban a Mol felvásárlásának kísérlete megmutatta a teljes privatizáció kellemetlen következményeit. Az előírás egyébként azt jelenti – és ezt az ellenzék joggal bírálhatta volna –, hogy a kisebbségi paketteket gyorsan értékesíteni kell.

Végül szerintem nem célszerű a társaságok zöménél megszüntetni az igazgatóságot, mert éppen az állami tulajdon sajátosságai miatt nagy szükség volna a főrészvényes érdekeinek közvetlen képviseletére. Igaz, hogy indokolt a politikai jutalomként elosztott szinekúrák visszanyesése, és a kívülről delegált tagok beleszólási lehetősége korlátozott, de személyes tapasztalataim szerint önmagában a testület léte, a vita és a további tájékozódás joga fegyelmezi a menedzsmentet. Kétséges, hogy az óriásholding ilyen segítség nélkül mennyire tudja átlátni és kontrollálni a cégeket.

A vagyontörvény tehát sok régi dilemmát nem old fel megnyugtatóan, több alapkérdést megkerül, néhány új megoldása pedig vitatható.

A szerző a Pénzügykutató Zrt. munkatársa