Kinek jó a lex Mol?

Ez a történet akkor kezdődött, amikor az osztrák állam jelentős befolyása alatt álló OMV egyszer csak több mint 18 százalékos tulajdont szerzett a Molban, és közhírré tette, hogy nagy tervei vannak a magyar olajvállalattal. Bár a két cégvezetés közötti információváltás elég hiányosan szivárgott át a sajtóba, annyi azért leszűrhető volt belőle, hogy a Hernádi Zsolt vezette igazgatóság nem nagyon örül az OMV közeledésének. Az is elég egyértelműnek látszik, hogy Hernádiékat nem lepte meg az osztrák vállalat bejelentése, sőt, mintha ez nem a kezdete, hanem a sértődött lezárása lett volna a két menedzsment között folyó korábbi sikertelen tárgyalássorozatnak.

A felvásárlási ötlethez való helyes magyarországi álláspont lényegét az ügy kipattanása után rögtön megszólaló Gyurcsány Ferenc miniszterelnök határozta meg. A tőle megszokott rutinnal jelezte a sajtó számára, hogy pontosan milyen irányból is kell megközelíteni ezt a témát. A miniszterelnök szerint nem szolgálja az ország érdekeit, ha olyan társaság vásárol meg egy magyar céget, amely más állam irányító tulajdonában van. A miniszterelnöknek nyilván hiányos vagy szelektív az emlékezete, hiszen éppen az ő kormánya adta el a svájci állam tulajdonában lévő cégnek az Antenna Hungáriát, illetve ő volt az, aki hozzájárult, hogy a német állam befolyása alatt álló E.On csoport megvásárolhassa a Magyarország teljes gázimportját intéző cég 100 százalékát.

Azt talán csak az a néhány Mollal foglalkozó brókercégi elemző tudná hitelesen kinyilvánítani, hogy szakmai alapon jó vagy rossz lenne a Mol–OMV összefonódás. Ők azonban egyelőre nagyon hallgatnak.

A sajtóbeli üzengetések közben azért a Mol menedzsmentje jobbnak látta megkezdeni a cég saját maga számára történő gyors elfoglalását. Ezen törekvéseihez később jelentős kormányzati segítséget is kapott, hiszen nemcsak az állami MFB került bele a saját részvényeknek parkolót biztosító cégek exkluzív csapatába, de valahogy a PSZÁF-ot sem zavarja, hogy a Mol igazgatósága már nemcsak a 25, hanem a 33 százalék feletti ellenőrzést is átlépte a baráti kezekbe kölcsönadott részvényekkel szavazó cégek segítségével. Ráadásul napokon belül ez az arány – egy újabb vállalat bevonásával – az 50 százalékot is elérheti.

Ekkor jött a lex Mol mint az energetikai cégeket felvásárolni igyekvő gonoszszal szembeni védekezés hatékonynak hirdetett ötlete. Ez a törvény azonban sok sebből vérzik. Az egyik legfontosabb probléma, hogy nincs már olyan cég, amelyet meg kellene védeni. A rendszerváltás óta alkalmazott privatizációs technikák és kisbefektető-ellenes törvényi szabályozások következtében ugyanis ma már a hazai energiatermelő, -tároló és -elosztó cégek mindegyikének van többségi tulajdonosa, sőt többségüket egyetlen, 100 százalékos tulajdonos birtokolja. Vagyis a Molon kívül nincs olyan az energetikában érdekelt társaság, amelyet „titokban” fel lehetne vásárolni.

A másik erkölcsi gyengéje e törvénynek, hogy a védendő cégek közé „véletlenül” belekerültek a nyilvános részvénytársaságok, így például az OTP Bank is. De nemcsak a törvény hivatalosan meghirdetett célja álságos, hanem az abban foglalt eszközrendszer is igen irritáló. A védekezés fő eszköze ugyanis a menedzsment jogosítványainak akár a részvényesek ellenében is történő kiszélesítése. A törvény valódi céljának talán a legnyilvánvalóbb része az, amely legalizálja a Mol igazgatóságának eddigi sajátrészvény-vásárlását, eltörölve az eddigi 10 százalékos korlátot. A kérdés már csak az, hogy a magyar Alkotmánybíróság, illetve az EU illetékes bürokratái benyelik-e ezt a nyilvánvalóan protekcionista, a tőke szabad áramlását akadályozó törvényt.

A szerző a Tőzsdei Egyéni Befektetők Érdekvédelmi Szövetségének elnöke