Politikai öszvér

Hétfő este, hónapokon át tartó feszült politikai csatározás után megszületett a kormánykoalíció pártjainak megállapodása az egészségügyi átalakítások következő szakaszáról. E szerint az állam megyénként egy egészségügyi biztosítót alapít, az ország lakosságának több mint egynegyedét adó Budapest és Pest megye kivételével, ahol négy egészségbiztosítási pénztár kezdheti meg a működését. Az ilyen típusú, nyilvánvalóan politikai logika formálta megállapodást tipikusan rosszallással fogadják a szakértők. Valóban: a huszonkét, méretében alulról és felülről is korlátozott biztosító kompromisszuma a magyar gazdaság sok területéről ismerős kvázipiaci világot előlegezi meg. Az új egészségbiztosítási pénztárakat az állam hozza létre, ezekben a magánbiztosítók csak kisebbségi tulajdonrészhez jutnak. Első látásra úgy tűnik tehát, hogy a valódi piacot és versenyt szorgalmazókkal szemben inkább az ellátás biztonságát elsődleges célként tekintők diadalmaskodtak. Ráadásul a megállapodásnak van egy igencsak bizarr eleme: a megyék mint területi egységek kiemelt kezelése. A sok szempontból elsorvadásra ítélt közigazgatási szint felértékelődését a régiók és a háziorvosi körzetek közötti, politikai kompromisszumkeresésre tálcán kínálkozó pozíciója tette lehetővé.

A szokásos szakmai kesergő azonban ezúttal nem biztos, hogy indokolt. Vagy ha igen, akkor elsősorban nem a megyei egészségbiztosítási pénztárak miatt. Az egészségbiztosítási rendszereket, az egészségügy működését elemző nemzetközi összehasonlító tanulmányok (például az Egészségügyi Világszervezet, a Világbank vagy az OECD szakértőitől) megállapítása szerint ugyanis az egészségügyi rendszereknek sem a szolgáltatások minősége, sem hatékonyságuk, sem a pénzügyi fenntarthatóság, sem pedig a társadalmi igazságosság szempontjából nem kulcstényezője a biztosítási rendszer típusa. Sőt, akár adókból finanszírozott, azaz nem biztosítási elvre épülő egészségügyi rendszerek is működhetnek viszonylag hatékonyan és igazságosan.

Vagyis az egészségügyi rendszerek összehasonlító vizsgálata éppen arra mutat rá, hogy többféle intézményi megoldás is lehet sikeres. Tapasztalhattuk például, hogy az Egészségbiztosítási Alap egyenlege egy biztosító mellett is látványosan javulhatott. Mindez persze azt is jelenti, hogy akár a most születő új, több-biztosítós, mégis kvázi-piacinak tűnő magyar rendszer is működhet jól.

Az adminisztrációs költségek és általában az egészségügyi bürokrácia növekedésétől, a hatékonyságot és a méltányosságot egyaránt veszélyeztető gyakorlatok terjedésétől nyilván joggal tarthatunk, ezek azonban nem a formális intézményi megoldás következményei, hanem attól függetlenek, és a jelenlegi rendszer működésében is tetten érhetők. (Éppen ezért ugyanakkor önmagukban a változtatás mellett sem szolgálhatnak érvként.)

A nemzetközi egészségügyi reformtörekvésekben a hangsúly ma tipikusan nem a biztosítás rendszerén, hanem inkább a minőségügyi indikátorok és a minőségbiztosítási eljárások fejlesztésén, a menedzsment javításán és a szolgáltatók közötti verseny erősítésén van. Most, miután a koalíció pártjai az egészségügyi reform részeként kezelni tudták identitáskérdéseiket, azaz a verseny lovát a szolidaritás szamarával keresztezték, ideje volna a többi említett kérdéssel foglalkozni. Ha ezeken a területeken sikerülne áttörést elérni, akkor az eredmények időtállók lesznek, még akkor is, ha a magánbiztosítók netán mégsem lesznek tartósan meghatározó szereplői a magyar egészségügynek. Ne várjunk hát csodát a hamarosan induló magyar biztosítási rendszertől, de ne is temessük előre. Ha az egészségügyi forrásokat növelni tudjuk, valamint a minőségbiztosítás és a menedzsment területén érdemi javulást érünk el, akkor az új rendszer is lehet sikeres.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója