Újabb kínok elé néz a német munkaügy

A munkabeszüntetés miatt veszendőbe ment napok száma a 2000–04 közötti időszakban – ezer főre számítva – Spanyolországban 234 nap volt, Kanadában 171, Franciaországban 101, Németországban pedig mindössze 3,5. A lista végén 0,4 elvesztegetett nappal Japán áll, előtte van Lengyelország 1,5 nappal, Németország hátulról a harmadik. Éppen emiatt volt roppant zavaró, hogy a német mozdonyvezetők szakszervezete, a GDL az egész gazdaság megbénításával fenyegető országos sztrájkot hirdetett meg. Számukra a többi vasutasszakmában jóváhagyott béremelések nem mentek elég messzire, ezért 31 százalékos fizetésemelést követelnek.

Egy bírósági határozattal sikerült a sztrájkot időlegesen felfüggesztetni, hogy maradjon idő a tárgyalásokra, de a munkabeszüntetés veszélye továbbra is fennáll, mert az egyeztetések zsákutcába jutottak. Ha a mozdonyvezetők nagyobb fizetésemelést tudnak kicsikarni, mint a többi vasutas, akkor ez utóbbiak általános bérmegállapodása is érvényét veszíti, márpedig a Deutsche Bahn vezetése számára ez semmilyen körülmények között sem elfogadható.

A sztrájk emellett paradigmaváltást indíthatna el a német munkaerőpiacon, két oknál fogva. Először is, mert más privatizált állami nagyvállalatoknál – például a postánál és a távközlésnél – követhetnék a példát. Korábban ezen cégek dolgozói még tudtak a köztisztviselői státusra támaszkodni, ami egy német anomália volt.

A német köztisztviselői kar élvezhette azt az előnyt, hogy tagjait nem lehetett elbocsátani, ennek ellenében azonban vállalniuk kellett, hogy nem sztrájkolnak. Az állandó státusú köztisztviselőség intézményét még a porosz állam idején hozták létre, azért, hogy stratégiailag fontos pozíciókat olyan személyekkel töltsenek be, akikben maradéktalanul meg lehetett bízni. A mozdonyvezetők tökéletesen megfeleltek ennek az elvárásnak.

Amint azonban a német vasutakat privatizálják – ez a várhatóan hamarosan kezdődő tőzsdei jegyzéssel kész ténnyé válik –, meg fog szűnni a dolgozók közalkalmazotti státusa. Ma a német mozdonyvezetők mintegy 40 százaléka továbbra is élvezi az állami alkalmazotti státus előnyeit, olyan formában, hogy őket a privatizálás alatt álló vasúttársaság „lízingeli” a kormányzati állományból. A többi mozdonyvezető sztrájkjoga azonban éppen elégséges fenyegetést jelent ahhoz, hogy az egész közlekedési rendszerben káosz alakuljon ki.

A német munkaerő-piaci paradigmaváltás második megnyilvánulási formáját az jelenti, hogy elmozdulás figyelhető meg a korábbi iparági bértárgyalási sémáktól, amikor egy szektor minden dolgozója számára állapodtak meg bérfejlesztésről, tekintet nélkül az egyéni beosztásra és foglalkozásra. Az új alternatíva olyan szakszervezetek létrejöttében nyilvánul meg, amelyek iparágon belül egyes szakmákat képviselnek, és gyakorta választanak agresszív tárgyalási módot, amellyel gazdaságilag megvalósíthatatlan törekvéseket fogalmaznak meg. Korábban ilyen típusú szakszervezetek például nagyban hozzájárultak Nagy-Britannia 1960–70 közötti gazdasági hanyatlásához. Ez folytatódott egészen addig, amíg Margaret Thatcher miniszterelnök lett, és meg nem törte az érdekvédelmi szervezetek hatalmát, ami után az egész ország szabadon fellélegzett, és meg tudott újulni.

Van annak egy világos magyarázata, hogy az egyes szakmák szerinti szakszervezetek miért tudnak kártékonyak lenni. Ezek a szervezetek olyan monopóliumokként lépnek fel, amelyek komplementer javak előállításához kapcsolódnak. Mivel a vevő csak az általa fogyasztott javak összességének árában érdekelt, és mivel a vásárolt javak mennyisége az összártól függ, ezért az egyes eladók számára a különlegesen magas árak érvényesítése fontos. Ha drágítanak, akkor a növekmény maradéktalanul az övék. A piaci árak csökkenése viszont inkább megoszlik az eladók között. Emiatt a kialakuló összár magasabb, mint amilyet egy olyan monopoleladó választott volna, aki mindegyik termelőt képviseli, és aki figyelembe veszi a kereslet hanyatlásából származó összes hátrányt. A monopóliumoknak olyan láncolata, amelyek egymáshoz képest komplementer javakat állítanak elő, különösen mérgező.

Ez az okfejtés közvetlenül a szakszervezetekre is alkalmazható. Egy átfogó monopóliumként fellépő iparági szakszervezet magasabb béreket tud kikényszeríteni, mint ami a tiszta verseny feltételei között – azaz egy szakszervezetek nélküli környezetben – lehetséges lenne, s ezzel fokozza a munkanélküliséget. A szakmák szerint működők azonban egymástól nagyrészt függetlenül tevékenykednek, ennél is nagyobb béremeléseket tudnak kicsikarni, és nagyobb munkanélküliséget képesek okozni, oly mértékben, hogy a foglalkoztatottak összességükben sokkal rosszabbul járnak, mint ha egy iparági érdekképviselet járna el a nevükben.

A német mozdonyvezetők bérkövetelése igazolja, hogy a korábbi állami tulajdonú nagyvállalatok privatizálása jelentős kockázatot tartogat a német munkaerőpiac számára, mert a követeléseik megoldásának a módja meghatározza, hogy Németország vajon a szakmák szerinti bontásban tevékenykedő érdekképviseletek irányába mozdul-e el. Ha ez bekövetkezik, akkor Németországnak a nemzetközi sztrájkstatisztikában elfoglalt besorolása lényegesen romlani fog.

A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója

@ www.project-syndicate.org